Antonio Margheriti nevével még sosem találkoztam, erre az alkotására is csak véletlenül leltem rá. Úgy tűnik, a film a giallo műfajának az 1960-as évek végi, 70-es évek eleji sikersorozatát kívánta meglovagolni, csak éppen nem túl hatékonyan. A történetben a giallo és a gótikus horror műfaji elemei keverednek, és még azt sem mondhatjuk, hogy nincsenek benne bizarr vagy érdekes összetevők (pl. unokatestvérek szerelmeskedése, a nemességet érintő társadalomkritika), valamiért mégsem áll össze az egész egy jónak nevezhető produkcióvá.
A nyomasztó atmoszféra jól tetten érhető, a cselekmény helyszínéül egy kastély szolgál, amely tele van titkos átjárókkal, föld alatti labirintusokkal, no és persze néhány fura lakóval, köztük egy pöfeteg zsemleszínű macskával (és még egy gorilla is felbukkan a sztoriban). A családtagok között van eladósodott nő, egy kissé őrültként elkönyvelt fiatal fickó (aki végül is lefekszik a vendégként hozzájuk érkező női unokatestvérével), egy biszexuális fiatal nő, akivel a középkorú doktor enyeleg (nem mellesleg az eladósodott középkorú nővel is "jóban van" ez a kedves úriember), de a nő megpróbálja elcsábítani a hősnőt is, egyszóval furcsa viszonyokba tekinthet be a néző, bár az erotikus jelenetek nem tengnek túl, és nem is kihívóak. A gyilkosságok aránylag visszafogottak, röviden mutatja őket a kamera (sőt némelyikre a néző látóterén kívül kerül sor), ám elég sok gore jelenetben tobzódhat a kedves néző; több esetben is láthatjuk, amint patkányok rágják a hullákat, néhányszor pedig toroknyisszantós látványban lehet részünk. Viszont a film mindezekkel együtt sem éri el, hogy a néző akár csak egy kicsit is izguljon az események miatt, gyakorlatilag kiszámíthatóan, rutinszerűen történik minden, egyedül talán csak a gyilkos személye és indoka lehet picit érdekes, de semmi extrára nem kell számítani (ebben az esetben legalább nem azt láthatjuk, hogy a gyilkos akkurátusan újra és újra felhúzza a fekete bőrkesztyűjét, hanem a cicus jelenik meg a tetthelyen, ami picit félelmetessé, ám talán picit viccessé is teszi ezeket a helyzeteket).
Valójában itt is szinte mindenki gyanús – és vannak, akik még ennél is gyanúsabbak –, és kissé katyvasz lett az egész történetből azzal, hogy belevontak különféle babonákat (pl. vámpírizmus, vagy Corringa félelme amiatt, hogy véletlenül elégeti a Bibliáját) meg egy gorillát, de ezeknek aztán az égvilágon nincs semmi jelentőségük a cselekmény szempontjából. Márpedig ez azért lenne érdekes, mert a történet valamikor a 19–20. század fordulóján játszódhat, így a babonák továbbélése erős kontrasztot alkothatna a tudományosságnak korábban talán soha nem látott megerősödésével, ugyanakkor viszont a ruhák néha mintha későbbi korszakokat idéznének, így nem könnyű eldönteni, hogy mely időszakban is vagyunk. A jellemek sem igazán kidolgozottak, illetve rendszerint a szituációk sem olyanok, hogy a figurák különbözőképpen nyilvánulhassanak meg. A filmben ugyan hébe-hóba nyomozgat a rendőrség, de nagy jelentősége ennek sincs, ezek a részek sem igazán tesznek hozzá semmit a történethez.
Noha a színészek egy része (Jane Birkin, Hiram Keller, Serge Gainsbourg) nem nevezhető amatőrnek, ők sem tudnak csodát művelni. Riz Ortolani zenéje passzol ugyan a film hangulatához, de önmagában véve csupán egy tipikus, átlagos thriller-score az egyéniség kevés nyomával. Egy átlagos szintű alapötletre épített, műfaj tekintetében érdekes formában kevert, viszonylag gyengén kivitelezett, de néhány jó pillanattal és a 70-es évek viszonyaira tett utalással (pl. a szexuális forradalom, amit itt a biszexuális Susanne testesít meg) megtűzdelt filmecskével van itt dolgunk. A cselekmény sajnos sokszor szinte élettelenül vánszorog az egyik jelenettől a másikig, ami jelentős mértékben lerontja ennek a jobb sorsra érdemes produkciónak a nézhetőségét, és csalódást okoz az érdeklődő nézőnek. De ebben az esetben is hozott anyagból dolgozott a művész, és ennyire futotta. A néhány érdekesebb momentum ellenére sem tudnám azt mondani, hogy bárkit nyugodt szívvel a film megtekintésére tudnék biztatni, amit nagyon sajnálok.
