„Akarom tudni, hogy nem csak egy irányba vezetek.”
Számomra a kamaradráma egy roppant kedvelt műfaj a filmes palettán, mert elsőre pillantásra egyszerűnek tűnhet, de ahhoz, hogy igazán nagyszerű is legyen, nem kevés a rendezői és a forgatókönyvírói ügyesség szükségeltetik. Ha ezek megvannak, akkor (ahogy azt mondani szokták) az már fél siker, de ha még egy olyan színészt is sikerül egy ilyen projekthez megnyerni, aki képes egy ilyen alkotást a hátán elvinni, nos, akkor abból valami igazán pazar is kisülhet. Jelen esetben ezt a remek végeredményt úgy hívják, hogy Locke.
A film szerint valahol Angliában vagyunk, egy építkezésen, ahol véget ért a műszak. A munkások indulnak haza, köztük Ivan Locke (Tom Hardy) is. A férfi elér egy kereszteződéshez, ahol hoz egy döntést, s nem az otthona felé veszi az irányt, hanem nekivág Londonnak. Vezet, s folyamatosan telefonál, ugyanis súlyos titkot őriz a múltjából: korábban volt egy egyéjszakás kalandja egy másik nővel, aki kórházban van és szülni készül, s a babának bizony Ivan az apja. Főszereplőnk pedig tett egy ígéretet, hogy ott lesz a szülésnél, márpedig ő olyan férfi, aki állja a szavát. Még akkor is, ha ennek a döntésének az állása és a házassága látja majd a kárát.
Miért is szeretem annyira a monodrámákat? Mert ha megnézzük, akkor a maga lecsupaszított módján, ezt a filmet elintézhetjük annyival, hogy van egy férfi, aki ül az autóban, halad A-ból B-e, s közben telefonálgat, s tulajdonképpen ennyivel el is intézhetnénk jelen alkotást. De a képlet nem ilyen egyszerű. A Locke erejét ugyanis az adja, ahogy szépen apránként adagolja azokat az apróságokat, amelyek folyamatosan árnyalják Ivan Locke karakterét és az egész szituációt, amelybe belekerült. Miközben ül az autójában, s halad a kórház felé, az egyetlen dolog, mely összeköti őt a külvilággal a mobiltelefonja, amelyre szüksége is van, hiszen egyrészt ott van egy családja, aki várta őt otthon (az esti focimeccset nézték volna közösen), s akiknek el kell magyaráznia ezt a kellemetlen szituációt. Másrészt ott van a munkája, ahol ő építésvezetőként dolgozik, s másnap egy óriási beruházás keretén belül egy betonalap kiöntésének a megszervezését kell levezényelnie. Harmadrészt pedig ott van a kórház, ahol Bethannel, vajúdó hölggyel és a kórházi dolgozókkal próbálja tartani a kapcsolatot. E három problémát menedzselni külön-külön is nehéz feladatnak minősülnek, de Ivan Locke előtt egy olyan éjszaka áll, ahol ezeket egyszerre kell megoldania. Ő pedig próbálkozik e reménytelennek tűnő szituációban a (belátása szerinti) helyes döntéseket meghozni, s az időközben felmerülő nehézségeket (jöjjön az a munkahelyről, a családtól, vagy a kórházból) elsimítani. Vagy talán még találóbban fogalmazva: az okozott károkat minél inkább redukálni. Tulajdonképpen a rendező egy nagyon jó kis allegóriát alkalmaz ebben a filmben: a főszereplő egy építkezési szakember, s munkájának legfontosabb alapelve, hogy az épület csak akkor tud felépülni, ha szilárd alapokon áll. De elég egyetlen apró hiba, s a konstrukció összedől, oda minden. Ivan Locke-nak elég volt egyszer hibáznia az élete során, s az addig biztos alapokon nyugvó élete elkezd darabokra hullani. S milyen érdekes, hogy a másnapi munka épp egy beruházás keretében egy betonalap kiöntésének a megszervezése a feladata.
Felmerülhet a kérdés, hogy a főhős miért választja a nehezebb utat, erre pedig akkor kapunk érdemi választ, amikor nem telefonál: a legfontosabb motivációt a múltja jelenti, az a bizonyos nem létező apa-fia viszony, amely Locke számára arra volt jó példa, hogy milyen életet nem szeretne gyermekeinek. Ezekben a pillanatokban láthatjuk a karakter igazi énjét, minden frusztrációját, ezáltal válik világossá Ivan Locke döntésének igazi alapja, s ezáltal válik igazán megértővé a néző. Mindezt pedig Tom Hardy zseniális alakításában követhetjük végig, aki minden felmerülő problémára elképesztő higgadtsággal és önuralommal reagál, de a játéka akkor lesz igazán hiteles, amikor az éjszaka folyamán átélt tapasztalatok érezhetően visszaköszönnek karakterén. Ez a film abszolút az ő filmje, de persze tegyük hozzá gyorsan, hogy az igazi dráma kibontásához kellettek bizony partnerek is (még ha csak a hangjukkal járultak hozzá), mint például Olivia Colman, Ruth Wilson, Andrew Scott, vagy az azóta Pókemberként elhíresült Tom Holland. S jár a dicséret Steven Knight-nak is, aki az elejétől a végéig egy rendkívül izgalmas drámát tudott kihozni ebből az egyszerűnek tűnő koncepcióból.
A Locke tehát egy újabb példa arra, hogy a kisebb költségvetéssel is lehet érdekfeszítő alkotással előrukkolni. Tom Hardy és monodráma-rajongóknak kötelezően ajánlott!
74 Locke - Nincs visszaút (2013)
Ivan Locke, az elkötelezett családapa és építési menedzser karrierje legfontosabb napja előtti éjszakán egy telefonhívást kap, mely olyan útra tereli őt, amely komoly... több»
