A végére pörög fel a maximumra

:::CSELEKMÉNYLEÍRÁST TARTALMAZHAT:::

Dario Argento a mélyrepülése előtt még alkotott egy-két nagyot a 80-as években, noha szerintem azért már itt is tetten érhető a kommerszebb megoldások és a populárisabb ízlés felé való nyitás, főleg, ami a befejezés fejet falba verősen fárasztó utolsó húzását illeti. A Jelenség (a magam részéről inkább talán a többes szám használatát tartanám indokoltnak a cím tekintetében) furcsa keveréke a giallónak és a misztikus thrillernek, sőt akár a gyomorforgatóan gusztustalan horrornak, és érdekes módon ötvözi azt a két irányzatot, amely Argentónál addig nagyrészt külön-külön mutatkozott meg az egyes alkotásaiban; a miszticizmus és a "klasszikus" giallo viszonylag kevés korábbi filmjében kapcsolódott össze ilyen mértékben. A Jelenség – bár viszonylag erőszakos film – talán kevésbé brutális és véres darab, mint a megelőző Tenebre, és Argento mester talán maga is úgy érezte, hogy a három évvel korábbi produkciója tényleg sok lehetett az átlagnézőnek, ennek ellenére ez a filmje sem mentes a merészebb jelenetektől, főleg ami az utolsó mintegy fél órát illeti.

A végére pörög fel a maximumra

A történet krimiként/giallóként indul; egy idilli, de meglehetősen kietlen helyen lévő buszmegállóból keveredik el egy lány egy házikóhoz, majd nemsokára brutálisan kivégzik. A főszereplő, Jennifer (Jennifer Connelly) felbukkanása révén azonban az események misztikus/mesés irányba fordulnak, ugyanis, amíg a legtöbb Argento-film főhőse "egyszerű" ember, Jennifer többszörösen sem az. Egyrészt egy filmszínész lánya, tehát "híresség", ami nem feltétlenül teszi őt népszerűvé iskolatársai körében, másrészt azonban "boszorkányos" képességekkel is bír, hiszen furcsa kapcsolatban áll a rovarokkal. "Beszélget" velük, sőt, uralni is tudja őket, ami egyúttal az Argento-hősök jelentős részének egy fontos jellemzőjét is felmutatja: a perifériára való szorulás határmezsgyéjén való táncolást, a társadalom általi nem teljes mértékű befogadást (A kristálytollú madár főszereplője pl. nem teljes értékű ember, mert a rendőrség bevonja az útlevelét, A kilencfarkú macska rejtvénykészítője vak, az Opera hősnőjének társas élete hagy némi kívánnivalót maga után stb.). A lány sorsa nem mondható könnyűnek, hiszen a családja nem törődik vele, az apja mintegy száműzi őt Svájcba, és talán megkockáztatható az a feltételezés is, hogy az alvajárása is részben a pszichózis következménye lehet. Jennifer e tulajdonsága azonban fontos dramaturgiai jelentőséggel bír a történetben, hiszen alvajárás közben "szemtanúja" lesz az egyik iskoláslány megölésének, ami természetesen őt magát is veszélybe sodorja. A film tehát él a giallók egyik gyakori kellékével, amikor az egyik szereplő jelen van ugyan a gyilkosságoknál, és "látja" a gyilkost, valójában mégsem látja, és csupán a történet végén derül ki az ő számára is, hogy mi történt. Ebben az esetben azonban Argento ötletesen variálja ezt a témát, hiszen Jennifer valójában alszik, amikor "szemtanúvá" válik. (Egyébként érdemes megjegyezni, hogy az alvajárást meghökkentő vizuális képsorokkal indítja a rendező, mintegy a fantasztikum és a szürrealizmus világa felé kitágítva a horizontot.) A lány kitaszítottságában és megbélyegzettségében némi felüdülésre talál, amikor elvetődik egy kerekesszékes rovartudós (Donald Pleasence) lakásába, aki egy csimpánzzal él együtt, és hamarosan barátságot is köt velük. A tudós felfedezi a lány különleges képességeit, és ráveszi őt arra, hogy a rovarok segítségével próbálja megtalálni a brutális gyilkosságsorozat elkövetőjét.

A történet második fele aztán képletesen és szó szerint is a mocsok és a szenvedés legmélyebb bugyraiba dobja bele a lányt, és a nézőt is elvezeti az emberi lélek legsötétebb rétegeibe. Noha a gyilkos indítékai csak a film vége felé derülnek ki, utólagosan akár "nőgyülöletként", illetve a testiségtől való undorodás szinonimájaként/kifejeződéseként is értelmezhető az iskoláslányok szisztematikus kivégzése, és bár a szexualitás többé-kevésbé megbújik a háttérben, valójában a történet egyik mozgatórugója. Bár a feszültséget fokozatosan adagolja a történet, itt-ott akadnak kissé laposabb részek benne, hogy aztán a film utolsó harmada szinte váratlanul rázúdítsa a főszereplőre és a nézőre a rengeteg mocskot, amit itt szó szerint kell érteni, hiszen Jennifer belekerül egy hatalmas emésztőgödörbe, amelyben a rothadó emberi hullák maradványai és különböző férgek kavarognak, így a sztori átvált igazi horrorba, annak is a gusztustalanabb válfajába. Így azonban ez az egyik olyan Argento-film, amely éppen a végére pörög fel a maximumra

Számomra a film egyik hátulütője a kissé hosszú játékidő volt, a másik pedig a végén a majom közbeavatkozása, ami szerintem erőltetett megoldás volt. Némileg zavaró volt az is, hogy itt a cselekményszövés talán kicsit szétesőbb, mint sok más giallóban, kicsit furcsa az egész film hangulata, és a trükkök megvalósítása mai szemmel nézve helyenként megmosolyogtató. Viszont a gyilkosságok átütő erejűek, kellőképpen brutálisak, és a film ügyesen játszik a horror és a thriller, a groteszk, a tündérmese és a lélektan határmezsgyéjén. Az operatőri munka több ponton is kiemelkedő, és a zenei aláfestés is hatásos, bár néhol mintha kilógna ebből a közegből. A filmet egyértelműen Jennifer Connelly viszi el a hátán, aki ugyan csak kb. 15 éves volt ekkor, mégis ügyesen és érett módon játszott, ráadásul nagyon kemény jelenetei is voltak. Daria Nicolodi picit mintha talán halványabb lenne a megszokottnál, és külön jó ötlet volt Donald Pleasence szerepeltetése, aki már thriller-/horrorveteránnak is számíthatott volna eddigre. Összességében véve vegyesek az érzelmeim, nem tartom rossz filmnek a Jelenséget, de kissé furcsa ez a műfaji keveredés, és rám nem gyakorolt akkora hatást, mint amilyet előzetesen vártam. Ennek ellenére nem csalódtam, és egy aránylag jó filmélményben volt részem.

77 Jelenség  (1985)

horror | misztikus

A Phenomena főhőse Jennifer, a csinos, fiatal lány, akit mivel alvajáró, apja egy bentlakásos svájci intézetbe küld kezelésre. Jennifer már érkezését követően érzékeli,... több»