Úgy szeretlek, hogy kibelezlek

:::A KRITIKA CSELEKMÉNYLEÍRÁST TARTALMAZHAT:::

Joe D'Amato rémmeséje az emberi lélek legsötétebb bugyraiba kalauzolja el az erre nyitott nézőket egy gyomorforgató utazás során, amelyben egy különös szerelmi háromszögnek is tanúja lehet az érdeklődő. A sötétségen túl talán nem a legismertebb horror a műfaj történetében [egyáltalán: (csupán) horrornak tekintendő/tekinthető-e?], és még azt sem mondanám, hogy igazán kiemelkedő darab, ám d'amatói viszonylatokban meglepően drámai és koherens a történet (és sok más munkájához képest kétségtelenül színvonalasabb), még ha kétségtelen is, hogy egy kvalitásosabb gárda kezében jóval többre futotta volna ennél.

Úgy szeretlek, hogy kibelezlek

A sztori mozgatórugója a szerelem, illetve a szenvedély, több szempontból is. Frank (Kieran Canter), a fiatal állatpreparátor szenvedélyesen szereti Annát (Cinzia Monreale), akit azonban a házvezetőnő, Iris (Franca Stoppi) egy vudubaba segítségével eltetet láb alól. (Kissé abszurdba hajló ez az ötlet, a feltehetően Olaszországban, az Alpok? környékén játszódó történet egyik gyenge pontja talán éppen az, hogy ezen a vidéken hol lehet találni olyan vénasszonyt, aki ért a vuduhoz, de erre borítsuk a feledés jótékony leplét.) Frank bánkódik, és közben érdekes viszony bontakozik ki közte és Iris között, a nő ugyanis mintegy gyerekként bánik a férfival, Frank elkezdi szopni a nő mellét, mintha csecsemő lenne, ugyanakkor ez az anya-fia viszonylat reminiszcenciái mellett felidézhet bizonyos erotikus felhangokat is. Iris igyekszik fokozatosan átvenni az irányítást a férfi fölött, mondhatjuk, hogy ő a rideg számító, míg a férfi érzékeny, és kissé talán élhetetlen is, aki azért válik tragikus hőssé, mert Anna és Iris révén túlságosan is a nők határozzák meg az életét, és szinte feminin férfiként az ő hatásuk alá kerül.

Frank a történet során egyre jobban belegabalyodik abba, hogy képtelen elengedni Annát. A temetés után kiássa a holttestet, majd kitömi a nőt. A kamera rideg precizitással rögzíti ezt a tevékenységet, láthatjuk, amint a férfi kiszedi a nő belsőségeit, illetve, ahogyan egy fecskendő segítségével kipréseli az agyvelejét, és itt az érzékenyebb lelkületű nézők már valószínűleg hányás/ájulás közeli állapotba juthatnak. Frank gyerekes mivoltát jelzi az a tény is, hogy a kitömött Annát babaként az ágyba fekteti. Közben persze el kell tennie láb alól egy lányt, aki este az úton bemászott a kocsijába, és később a szemtanúja lett a preparálásnak. Iris lelkiismeretesen segédkezik a meggyilkolt lány feldarabolásában – a kamera megint csak brutális részletekben tobzódik, a vér felfröccsen Iris arcára, aki szinte gépiesen, de talán némi szadista örömmel aprítja fel a holttestet egy húsvágó bárd segítségével, majd savban megemésztik a maradványokat. A helyzet groteszk mivoltát és Iris jellemét jól dokumentálja az, hogy a maradványok eltemetése után a nő elkezd lakmározni, és szinte disznó módjára zabál, vagyis ez is jelzi, hogy semmilyen lelkiismeret-furdalása sincs, az erkölcsi nihil elképzelhetetlen mélységeit tapasztalhatja meg ily módon a néző, aki mindezt valószínűleg döbbenten szemlélheti.

Iris és Frank viszonya a történet során egyre bonyolultabbá válik, ugyanis a nő szeretné, ha a fiú elvenné őt feleségül, egyben meg is akar szabadulni Anna holttestétől, miközben Frank – némileg erőltetett megoldásokkal – egyre szaporítja az áldozatok számát. A legfontosabb azonban nem is annyira az öldöklés, hanem a két személyiség teljes szétkorhadása, illetve kettejük furcsa "küzdelme". Frank ugyanis képtelen "kidobni" Anna holttestét, ugyanakkor viszont más nőkkel sem tud semmilyen kapcsolatot teremteni. Ezt jól illusztrálja a megsérült lány esete, akit hazavisz, és a lány az ápolást szeretné meghálálni egy kis kényeztetés formájában. Azonban, amíg az egyik ágyon enyelegnek, Frank felhajtja a takarót a másik ágyon fekvő Anna holttestéről, ami talán arra utalhat, hogy a lány helyébe Annát képzeli oda, vagy, hogy csak a halott szerelmére gondolva tud izgatott állapotba kerülni. A történet második fele tehát Iris és Frank teljes lelki szétesésének, illetve erőszakba torkolló viszonyának a dokumentálása, amely Anna nővérének megérkezése után egy talán nem annyira meglepő, mégis valamelyest katartikus fináléban csúcsosodik ki (és még az utolsó pillanatokra is jut egy slusszpoén).

A film alapmotívumát tehát érzésem szerint a megszállottságig fajuló szerelemben láthatjuk, amely gyenge jellemekkel párosul, és a történetet a két főszereplő viszonyának, valamint a saját lelki megbomlásuknak az elemzése mozdítja fokról fokra előre. Mondhatjuk, hogy két pszichopata önmagával és egymással vívott küzdelme ez, az élettől való elidegenedésük és az őrületbe való fokozatos belesüllyedésük regisztrálása. A rendező más munkáihoz viszonyítva itt rendkívül nagy tér jut a drámai helyzeteknek, a lélektannak, ennek megfelelően a főbb figurák is aránylag élettelik, és a színészi játék sem nevezhető rossznak egy D'Amato-filmhez képest. Különösen érdekes az Irist alakító Franca Stoppi alakítása, szinte süt róla a gonoszság, az alattomosság, a perverzitásra való hajlam, és Iris alakjáról el is tudjuk hinni, hogy Frankért bármire képes lenne. Frank figurája talán kissé halványabb és egysíkúbb, de a történet folyamán ő is egyre jobban szétesik lelkileg, és láthatjuk, amint egyre jobban elvész a saját maga által teremtett és éltetett fanatikus szerelem mocsarában. Amíg a film első szakaszában a drámaiság és egyfajta depresszív búskomorság az uralkodó, addig a cselekmény előrehaladtával ez fokozatosan átvált brutalitásba, nyers naturalizmusba és az egyre inkább elhatalmasodó őrületbe. A néző beteges inter- és intraperszonális viszonyoknak lehet a tanúja, és a film segítségével olyan lelki sötétséget tapasztalhat meg, amelyet csak ritkán látni. A hangulatot jól aláhúzza a Goblin együttes zenéje – noha nem ez az életük legjobbja –, és különösen érdekes kontrasztot képez a brutális és sokszor gyomorforgató cselekménnyel a csodálatos táj. (A kamerakezelés viszont inkább gyermetegnek tartható, van néhány ügyefogyott operatőri megoldás a filmben.) Kicsit sajnálom, hogy ez a történet nem egy jobb alkotógárda kezébe került, holott talán egy remekművet tudtak volna belőle létrehozni, így viszont mindez megmaradt egy jobb minőségű iparosmunkának. Összességében egy erős közepest tudnék megszavazni a filmnek, a D'Amatóhoz mérten meglepően koherens és erős történet, a jó jellemábrázolás, valamint a betegesen naturalista gore jelenetek miatt.