Egy alulbecsült ritkaság

Mario Bava "lecsupaszított" magyar címmel ellátott alkotása egy furcsa, egyszerre nyomasztó és groteszk filmet takar, amely első látásra ugyan "horrornak"/giallónak tűnik, mindamellett sokkal többféle olvasata lehetséges. (Az eredeti cím talán titokzatosabb, de többet is sejtet a magyarnál - lefordítva kb. annyit tesz, hogy Az őrület vörös jele -, de az angol cím - magyarul kb. Bárd a mézeshetekre/nászútra - is fontos momentumait öleli fel a történetnek, szemben a magyar címmel, amely "csupán" a gyilkosságok eszközére koncentrál, nem annyira a főszereplő pszichéjére.) Műfaját tekintve nehéz beskatulyázni ezt a filmet, egyszerre giallo, pszichothriller/-dráma, helyenként viszont ironikus-groteszk hangulatot teremt, amikor azt látjuk, hogy az egyébként némileg szánalmassá váló főhősünk képtelen megszabadulni egy bizonyos táskától - és a feleségétől, illetve annak szellemétől. De ne szaladjunk ennyire előre.

Bava mester számtalan produkciót alkotott, és több ízben is meghökkentő dolgokkal állt elő - lásd például A vér öble c. opust. Ebben az esetben azonban ismét csak meglepi az egyszeri nézőt, ugyanis egy "szabálytalan" giallót tett le az asztalra a Hentesbárddal. Noha az első másodpercekben még azt látjuk, hogy egy fekete bőrkesztyűs kéz matat egy vonatfülke kilincsével, szinte azonnal meg is ismerkedhetünk e kéz tulajdonosával, azaz a gyilkossal. Itt tehát nem az lesz a fontos, hogy ki a gyilkos, sokkal inkább az, hogy miért teszi mindezt. John Harrington (Stephen Forsyth) kisvártatva el is mondja egy monológban, hogy őrült, és hogy szórakoztatja őt a nők megölése. (A későbbiekben kiderül, hogy ezek menyasszonyok, vagy menyasszonynak felöltöztetett divatbolti alkalmazottak, ennek pedig fontos szerepe lesz a későbbiek szempontjából.) A férfi jóvágású úriember, egy divatház tulajdonosa, s ezzel a csalóka látszattal szemben áll a romlott belső, nem mellesleg a félresikerült házassága is. Vagyis a film bizonyos szemszögből nézve tanmese: a vonzó külső és a jólét mögött sokszor teljesen más húzódik meg. Johnnak nemcsak az őrültség a problémája, hanem a felesége, Mildred (Laura Betti), aki konkrétan megmondja a férjnek, hogy sosem fog elválni tőle.

A történet első fele meglehetősen lassan csordogál, és a film egyébként is viszonylag vérmentes, így aki egy klasszikus, öldöklős giallót vár, az valószínűleg csalódni fog. A hangsúly ugyanis a főszereplő lelkivilágán van, a néző vele együtt száll alá a "pokolba", és láthatja, hogyan hullik fokozatosan darabokra John pszichéje. Idővel jönnek a flashbackek, amelyek - hogy a film "szabálytalan" mivoltát tovább erősítsék - jóval több funkcióval és jelentőséggel bírnak, mint egy "hagyományos" giallóban. John ugyanis az áldozatait használja fel arra, hogy többet tudjon meg egy múltbeli eseményről, illetve egy nőről, aki a vízióiban folyton őt szólongatja - s minden egyes gyilkossággal kicsit tisztul a kép a férfi fejében, és a flashbackekben fokozatosan tisztább lesz a nő arca is (persze csak a végén derül ki az igazság a történtekről). Főhősünk valójában egyfajta antihős, élhetetlen, férfiatlan, mégis elcsábít több modellt, sőt van, aki még fel is kínálkozik neki - ez pedig egy újabb huszárvágás a modellvilág, illetve a női nem felé; van olyan nő, aki nyíltan kimondja, hogy ő szereti a luxust. A "csábítás" azonban csak a csókig tart, majd a menyasszonynak öltöztetés után jön a kivégzés egy Hentesbárddal, amelyet John a palotája egyik titkos szobájában rejteget, menyasszonynak öltöztetett bábukkal együtt. A férfi bizarr eszmevilágát jól reprezentálja ez a szoba, ahogyan az is, amikor az egyik bábut csókolgatja. Számára a nők csak tárgyak/eszközök, miközben valójában képtelen normális kapcsolatot kialakítani velük. A gyilkos tehát erősen szexuális töltetű indítékkal is rendelkezik, a valóságban erősen frusztrált alkat, és rendkívül árulkodó az a jelenet, amikor Mildred a fejéhez vágja a férjének, hogy sosem voltak igazi férj és feleség, azaz feltehetően nem volt közöttük nemi érintkezés (tehát akár még John impotenciája is beleérthető ebbe a kijelentésbe). John pedig mi mást tehetne, mint hogy az asszonyt is agyoncsapja a Hentesbárddal.

Ironikus módon éppen ekkor csengetnek az ajtón, és megérkezik Russell felügyelő (Jesús Puente), aki már régóta gyanúsítja a főszereplőt. Van tehát egy krimiszál is a történetben, és hogy az egész még érdekesebb legyen, a mai nézőnek ez a figura eszébe juttathatja Columbo felügyelőt az állandó visszatérésével, illetve a főszereplővel folytatott logikai-lélektani párharcával. Miután John megölte és eltemette a feleségét, azt hiszi, boldog élet vár rá. Azonban nagyot csalódik, ugyanis a nő szelleme elkezdi kísérteni őt. Egy csavarral beépül a történetbe a gótikus horrorok világa, s a hatalmas ház a rémálmok színterévé változik. Abszurd-ironikus felhangot kap így a film, szinte már nevet a néző a férj azon kétségbeesett kísérletein, hogy megszabaduljon a feleségétől. Az egyik alkalommal elégeti a holttestet, és a hamvakat belegyömöszöli a táskába, majd egy idő után azt a folyóba dobja. Ám mire hazaér, a táska ott van a lépcsőn. Akárhová megy, a nő szelleme mindenütt a nyomában van, és mindenki látja a feleségét, csak ő maga nem. A film már-már vígjátéki hangulatot teremt, miközben a főszereplő egzisztenciális drámája is csak fokozódik, hiszen beleszeret az egyik modellbe. John meg akarja menteni a nőt a biztos haláltól, ő az egyetlen nő, akit nem akar felhasználni a múltja jobb megismeréséhez, és akihez - úgy tűnik - valódi érzésekkel tud kötődni. A történet végén azonban őt is feláldozná, csak éppen elkapja őt a rendőrség; s egy nem túl meglepő húzással azt is megtudjuk, hogy a flashbackekben látott nő John anyja volt, akit éppen a gyerek John végzett ki, mert nem akarta, hogy az újból férjhez menjen. Noha a gyilkosság(ok) indítéka kissé kierőszakolt és körmönfont, mégis jó látleletet ad a film egy torz lelkű pszichopata gondolkodásmódjáról.

A számtalan "szabálytalanság" mellett a Hentesbárd egyik érdekes jellemvonása a szinte minimálisra csökkentett thrilleres/giallós vonulat, sokkal jobban dominál a drámaiság és a lélektan. A film nyomasztó és karakteres utazás egy őrült "agyába", akit különböző kísértetek zaklatnak: az egyik - egy kisfiú képében - a saját múltbeli, ám mára már szinte elmosódott anyagyilkossága, a másik a felesége és a házassága; de a kettő összekapcsolódva ugyanazt jeleníti meg: a férfi és a nők egészségtelen kapcsolatát. A vásznon a gyilkosságok szinte csak jelképesen, néhány snitt erejéig mutatkoznak meg, inkább a tettesben zajló folyamatok a hangsúlyosak. John olyan kisember, aki képtelen igazi boldogságra találni, és még a házasság is csak nyűg a számára, ezért valamiféle menekülési lehetőséget keres ebből a számára élhetetlen világból. Ezt a beteges és nyomasztó atmoszférát rendkívül jól vissza tudja adni a film, ügyesen játszik egyrészt a hatalmas ház adta lehetőségekkel (titkos szoba, a feleség szellemének az óriási teret betöltő nevetése, ráadásul ebből a szülői házból John sosem költözött el, és néha a gyerekkori játékaival játszik), másrészt a tárgyakkal (az elpusztíthatatlan táska, a John által a földre dobott, majd az ágyra a feltehetően a nő szelleme által visszakerülő könyv), és a kimondottan lassú cselekmény ellenére is hátborzongató hangulatot tud teremteni. Az Ödipusz-komplexust a természetfeletti elemekkel keverő történet szinte egy percre sem ereszti el a nézőt, aki így gyakorlatilag a főszereplővel együtt szenved. Bava barokkos-látványos stílusát jól kiegészíti az operatőri munka - nem véletlenül, hiszen ő maga volt a saját operatőre -, jó néhány zseniális megoldással (pl. a gyilkosságok esetében képi káoszt teremtve, összemosva múltat és jelent, valóságot és képzeletet), és ki kell emelni a filmzenét is (a kismester Santa Maria Romitelli munkája), amely több ízben is aláhúzza a feszültséget és a bizarrságot. A Hentesbárd valószínűleg nem tartozik Bava legismertebb és legnépszerűbb alkotásai közé, feltehetően már csak a viszonylag nehezen fogyaszthatósága miatt sem, és aki klasszikus giallóra vágyik, az talán csalódni fog. Ennek ellenére azt tudom mondani, hogy mint "unortodox" giallo, a film érdekes utazás egy bomlott elme legmélyére, s közben egy kis társadalmi szatírát is kapunk, Bava szokásos ironikus-sötét humorával megspékelve. A Hentesbárd sem tökéletes alkotás, de a maga módján érdekes tud lenni, még ha talán kissé mást ad is, mint amire a néző előzetesen számítana. Sajnos a magyar szinkron csapnivaló, a főszereplőnek is valami kritikán aluli magyar hangot sikerült találniuk, valószínűleg nem véletlen, hogy egyáltalán nem mondanak be a film elején vagy végén semmit a közreműködőkről, talán senki sem merte a nevét adni ehhez a tákolmány szinkronhoz. De ha ezt figyelmen kívül hagyjuk, egy igazi ritkaság élvezetében lehet részünk, amely sajnálatos módon alulértékelt és ismeretlen, de érdemes lehet felfedezni.