:::A HOZZÁSZÓLÁS CSELEKMÉNYLEÍRÁST TARTALMAZHAT:::
Számomra elég nagy csalódást jelentett ez az alkotás, ez volt az egyik leggyengébb maffiafilm, amit eddigi életem során láttam. Franco Nero a szokásos kisember figuráját hozza, amelyet kb. 623-féle variációban láthattunk tőle a 70-es évek olasz politikai krimijeiben, és bizony Damiano Damiani rendezőnek is találkoztam már maradandóbb értékű munkájával.
Az alapötlet nem lett volna rossz, különösen érdekes lett volna a film a filmben módszer, amely a társadalom bírálata mellett a média kritikájára is lehetőséget adott volna. Volna, mert valahol mindez elsikkadt, valamiért nagyon erőtlenre sikerült mindaz, aminek szerencsésebb esetben egy mélyenszántó és vitriolos elemzés lehetett volna a végeredménye. Számomra hiányzott az az igazán nyomasztó és kilátástalan légkör, amit egy ilyen film kapcsán elképzelnék; jellegtelennek és fásultnak éreztem ezt az alkotást. A másik nagy problémám a szerintem túlságosan is elnyújtott játékidővel volt, a majdnem két óra mintha soknak bizonyult volna, talán feszesebbre lehetett volna venni a tempót. És ami még fontos volt a számomra: nem éreztem úgy, hogy a történetben bárminek is igazi tétje lenne, a szereplők mentek ugyan a maguk útján, de mintha semmilyen cselekedetüknek nem lett volna súlya. Ehelyett viszonylag sok volt a párbeszéd, időnként talán túlságosan is sok, ráadásul a történet annyi szereplőt mozgatott, és annyira szövevényes volt a közöttük lévő viszony, hogy a végére nehéz volt eldönteni, ki kivel tart, és ki kinek az ellensége.
Annak ellenére, hogy a filmnek vannak realista felhangjai, mégsem szippantott be, lényegében véve még a főszereplőért sem tudtam igazán izgulni, és habár a krimi jelleg aránylag erős volt, hiányzott a tényleges feszültség és drámaiság. Érdekes pontja lehetett volna a sztorinak, hogy, miközben a baloldali média bírálja a maffiával összefonódott igazságszolgáltatást és politikusi gárdát, valójában maga Solaris is jó viszonyt ápol a maffiózókkal, és van, akivel szinte igaz barátok. Azonban, mintha az alkotók nem figyeltek volna kellőképpen erre az ellentmondásos – vagy legalábbis furcsa – helyzetre, noha fogas kérdések felvetésére adott volna alapot mindez, hiszen ez a felállás azt (is) sugall(hat)ja, hogy a korrupt politikai, gazdasági stb. elitet bíráló média sem teljesen szent, és, hogy a bűnözőknek ilyen irányú kapcsolatai is vannak. Szintén fontos cselekményszál volt az, hogy Solaris hogyan kerül egyre közelebb az őt finoman fogalmazva sem kedvelő Traini családhoz, hogyan érez egyre nagyobb felelősséget az özvegyen maradt signora Traini sorsa iránt, de ezt sem sikerült igazán élvezetesen kifejteniük az alkotóknak, habár el kell ismerni, hogy Franco Nero és Francoise Fabian közös jelenetei a film jobb pillanatai közé tartoznak.
A történetben aránylag sok klisé szerepel, még, ha időnként elnagyoltan is (kezdve a politika/igazságszolgáltatás és a maffia összefonódásától a maga igazát kétségbeesetten kereső kisember figurájáig), ám a film legérdekesebb pillanatait néhány (ön)kritikus megjegyzés tartogatta a számomra. Az egyik ilyen momentum Traini vizsgálóbíró feleségének (Francoise Fabian) egyik megjegyzése volt, amikor közölte Solaris-szal, hogy a filmje nem más, mint közhelyek halmozása. Ez akarva-akaratlanul is Damiani egyik kvázi öngólja, hiszen nagy vonalakban a Miért ölnek meg egy bírót? szintén klisék összedobálása, amiből nem fejlik ki egy egyéni hangvételű, katartikus alkotás. A másik vicces kiszólásra akkor kerül sor, amikor Solaris ellátogat Traini egyik estélyére, ahol egy magamutogató színésznőcske közli vele, hogy ő is forgatott Hollywoodban, méghozzá két westernt. Traini leinti a nőt, hogy Solaris nem westerneket készít, mire a rendező megjegyzi, hogy "De azzal kezdtem". Ez a pár másodperces jelenet azért lehet érdekes, mert Franco Nero mint színész éppen a westernfilmekkel futott be, tehát akár az ő karrierjének szánt oldalvágásnak is tekinthetjük ezt a néhány mondatot. Sajnos azt kell mondanom, hogy talán ezek a film legérdekesebb pillanatai, egyébként viszont inkább unalomba fullad a történetmesélés. Valahogy ez a helyzet a szereplőkkel is, Solaris szerepében Franco Nero mintha egy kissé enervált lenne, sokkal érdekesebb alak Francoise Fabian signora Trainija, a színésznőnek jóval összetettebb feladata volt, mint Nerónak, aki mintha egy példázatból előlépett figurát játszana el. Ami igazán gazdagítja a történetet, az a mellékszereplők sora, gyakorlatilag ők teszik élőbbé a filmet (Solaris jóindulatúnak mondható maffiózó barátja vagy az alattomos ügyvéd, esetleg az idősödő és kiszolgáltatott parkolóőr stb.).
Jóval többet vártam ettől a filmtől, mint amit végül kaptam, valószínűleg ezért is maradtam elégedetlen. A Miért ölnek meg egy bírót? más rendőrfilmekhez viszonyítva kevésbé erőszakos és fordulatos, sőt, gyakran az unalom határát súrolja, Damiani itt képtelen atmoszférát teremteni, miközben érezhető, hogy komolyabb és fajsúlyosabb történetet akar összehozni, mint a trilógiája korábbi darabjai. A cselekmény csak rendkívül lassan gördül előre, a film zöme középszerűségbe és érdektelenségbe fullad, amelyből csak egy-két érdekesebb jelenet tudja átmenetileg kizökkenteni a nézőt. Damiani itt összedobott egy tisztes középszerhez sorolható művet, amely a poliziesco műfajának egy felejthető darabja lett. Ha valaki az olasz rendőrfilmet mint zsánert akarja tanulmányozni, véleményem szerint ne ezzel az alkotással kezdje.
