„Azért jöttem, hogy rágózzak és hátsókat rágjak szét. És pont kifogyott a rágóm.”
Köztünk élő, rejtőzködő földönkívüliek, kódolt üzenetek, egy mágikus napszemüveg és egy ex-pankrátor, aki felveszi velük a harcot. John Carpenter műve nem titkoltan a ’80-as évek reageni Amerikájáról fogalmaz meg nem is annyira burkolt kritikát, s bár jelen alkotása, az Elpusztíthatatlanok mondhatni a „rosszul öregedett” filmek táborát erősíti, a mondanivalója ugyanúgy érvényes, mint bő harminc évvel ezelőtt.
Egy fehér fickó Los Angelesbe érkezik, hogy munkát kapjon (a film alatt egyszer sem mondják ki a nevét, mindössze a stáblistán nevezik úgy, hogy Nada, ami spanyolul annyit tesz, semmi). Egy építkezésnél szerez állást, s egy kommunában (vagy nevezzük hajléktalanszálló) szállást. Ideiglenes lakhelyén azonban történik egy rendőrségi tisztogatás, ahonnan főhősünknek is el kell menekülnie. Miután visszatér a helyszínre, egy doboz napszemüveget talál, egyet fel is próbál, s kiderül, hogy nem egy hétköznapi kiegészítő birtokába kerül: a szemüveg segítségével elkezdi másképp látni a környezetét. A reklámplakátok és szlogenek helyére nagyon egyszerű, manipulatív üzenetek lépnek (olyanok, hogy „Engedelmeskedj!” „Nézz tévét!” „Vásárolj!” „Ne gondolkodj!”), bizonyos emberekről pedig lelepleződik a valódi énjük (azaz, hogy ők valójában földönkívüliek, s már jó ideje köztünk élnek). Gyors megjegyzés: Carpenter zsenijére vall, hogy sikerült rendkívül visszataszítóra megalkotnia az idegeneket (Nada szavaival élve: „a feje úgy néz ki, mintha ’57-ben sósavba mártotta volna”). Miután a főszereplőnk ráébred az igazságra, úgy dönt, szembeszáll az idegenekkel és véget vett a világméretű manipulációnak.
Aki már látott ’80-as években készült Carpenter-filmet, az hangulatban, stílusban, tempóban egy nagyon hasonló alkotásra számíthat: egy komótos, lassú felvezetés, majd úgy középtájékon egy csavar, amely által éles irányváltás történik a cselekményben, hogy aztán egy izgalmas végkifejlet lezárja a sztorit. Hasonlóképpen épültek fel az olyan filmjei is, mint a Christine, A dolog, vagy a Menekülés New Yorkból. Az Elpusztíthatatlanokkal mindössze az a baj, hogy nagyon erős mondandója van (illetve pontosítsunk: az alapul szolgáló novellának), de a direktor mintha ezt szándékosan egy B-filmes külsőbe akarta volna csomagolni, ezáltal pedig az történt, hogy a tényleges kritikai élről az ügyetlen rendezés, s a néhol túlontúl lassú, helyenként meg túlzottan kapkodó történetvezetés eltereli a figyelmet. Azzal még önmagában nincs gond, hogy a film első harmada (a rendőrségi rajtaütést leszámítva) meglehetősen lassan telik el, mert ezalatt meg tud teremtődni az atmoszféra, valamint annak a bizonyos napszemüveges felfedezésnek is kellőképp meg tud ágyazni. A gond inkább a film második felével van, amely tulajdonképpen egy üldözős akciófilm és sci-fi keverék, viszont itt vagy a cselekmény ül le túlságosan, vagy néhány fontos rész nincs jobban kifejtve. Nada bankbéli lövöldözése kétségkívül nagyon cool, de a bő öt perces bunyója Frankkel mondhatni feleslegesen hosszú (meg is akasztja a cselekményt, s mindössze annyi a funkciója, hogy a szereplő fölvegye azt a fránya napszemüveget). De ugyanígy nem nagyon kap értelmet a föld alatti mozgalom sem, ahova a két főszereplő belecsöppen (hacsak nem számítjuk a kontaktlencséket és a fegyvereket).
Ugyanakkor a filmet a fenti hibái ellenére se nevezném rossznak, s ez nemcsak a korszak politikájára és médiájára tett bírálatának köszönhető (mi több, némi jövendőmondás is felfedezhető benne, hiszen a férfi földönkívüliek mindegyike Trump-frizurát és öltönyt visel, márpedig az aktuális amerikai elnök karrierje is e korszakban indult). Jó választás volt még Roddy Piper is a főszerepre, ráadásul ő még csak nem is színész, hanem pankrátor (igaz, színpadiasság ahhoz a sportághoz is nélkülözhetetlen), aki nemcsak verekedésekben való jártasságát tudta kamatoztatni a filmben, hanem a jobbnál jobb beszólásokat is (lásd: fenti idézet). Mellette Keith David ismerős lehet Carpenter korábbi mozijából (A dolog), s a kettejük közti dinamika egy üde színfoltja a kész filmnek, valamint érdemes megemlíteni Meg Foster is, pontosabban az ő rideg, kék szemeit, melyekkel nagyon könnyen azt a benyomást keltheti, hogy ő sem evilági teremtmény (SPOILER nem az, ugyanakkor másképp tesz keresztbe a főhősnek, többször is SPOILER). A lezárás pedig kimondottan ötletesre sikeredett (még a fapados trükkök ellenére is), amikor megtörténik a nagy leleplezés, s a direktor még a saját munkásságára is tesz egy megjegyzést.
Az 1988-as Elpusztíthatatlanok egy mondanivalóban erős, de kivitelezésben itt-ott B-filmes alkotás lett Carpentertől, amely sajnálatos módon épp eltereli a figyelmet a mondandóról, mintsem erősítené azt. E kettőség pedig jelen esetben 3 csillagot eredményezett.
