A Mátrix: Feltámadások olyan film, amely nem egyszerűen elmarad a várakozásoktól, hanem saját legendájának árnyékában téblábolva próbálja meg újraértelmezni azt, amit a sorozat valaha jelentett – és szinte minden lépésével csak távolabb sodródik attól. A 1999-ben látott forradalom sötét, tökéletesre csiszolt filozófiai elegye mára olyan tompa visszhanggá fakult, amely képtelen életre kelteni azt az érzést, amit Neo útja régen kiváltott. A negyedik rész mintha a nosztalgia kényszerében született volna, de ezzel együtt a nosztalgia átkát is viseli: csak megidézni tudja a múltat, meghaladni nem.
A történet egyik legnagyobb problémája, hogy valójában nincs valódi tétje. A film megpróbálja ironikusan kommentálni saját létezését, kikacsintva a nézőre, hogy a folytatás “úgyis elkerülhetetlen volt”, de ez a kommentár végül önsajnáló, erőltetett gesztussá válik. Amikor egy franchise már nyíltan viccet csinál abból, hogy minek született meg, az ritkán jó jel – és itt sem az. Neo és Trinity visszahozása inkább tűnik üzleti döntésnek, mint kreatívnak, és a film láthatóan nem tud velük igazán mit kezdeni. A jelenetek túlnyomó része a szereplők hosszú magyarázkodásáról szól, miközben a narratíva fáradtan próbál valamiféle romantikus mítoszt faragni kettejük köré.
Az akciók terén a film talán a legfájóbb csalódás. A Mátrix-széria egyik védjegye mindig is az újszerű, precízen komponált, stílusos harcjelenet volt, amely ikonikus képeket hagyott maga után. Itt azonban zavaros kameramunka, rendezetlen koreográfia és a folyamatos közelik monotóniája dominál. Mintha a film tudatosan kerülne minden olyan beállítást, ami a régi trilógia erősségeire rímelne, és ehelyett inkább elrejtené saját ötlettelenségét a vizuális káoszban. Az eredmény egy steril, súlytalan látványvilág, amelyben a számítógépes effektek sem hatnak igazán meggyőzőnek. Tematikusan a film szeretne társadalomkritikus maradni, reflektálni a modern információs világra, a manipulációra, a hamis valóságokra, de mindezt olyan felszínesen teszi, hogy a korábbi részek mélyebb gondolatiságának csak halvány árnyéka marad.
A dialógusokból gyakran hiányzik az a tömör filozófiai töltet, amely miatt a Mátrix valaha kultikus lett. Amit a film mondani akar, azt is inkább hosszas expozícióval magyarázza el, ahelyett hogy megmutatná vagy átélhetővé tenné. A legszomorúbb azonban az, hogy a Feltámadások nem rossz film önmagában, hanem rossz Mátrix-filmként. Mintha egy másik világ alkotói próbálták volna lemásolni az eredeti trilógia gesztusait, de minden mozdulatukból hiányzik az a radikalizmus, amely egykor újat hozott a sci-fibe. A film végül nem tudja eldönteni, hogy hommage akar lenni, paródia, reboot vagy folytatás – és így egyik sem igazán.
A Mátrix negyedik része tehát egy keserűen felemás kísérlet: egy grandiózus mítosz újraélesztése, amelyből hiányzik az ihlet, az ambíció és a lendület. A forradalom már régen lezajlott, és amit most látunk, az csak a múlt foszlányainak bizonytalan, széteső visszhangja. Neo újra felébred, a történet újra elindul – de az ébredés mögött már nincs semmi, amitől újra hinni tudnánk a Mátrix erejében.
62 Mátrix: Feltámadások (2021)
Készen állsz arra, hogy újra belépj a Mátrixba? Ez a feltámadás története, amely ismét egy sötét világba kalauzolja a nézőt. "A két valóság világában - a mindennapi élet... több»
Szereplők: Keanu Reeves, Laurence Fishburne, Neil Patrick Harris, Carrie-Anne Moss, Hugo Weaving
