A címben használt kérdést elsősorban olyan alkotásoknál használják, ahol éreznünk kéne, hogy az alkotó (legyen az író, költő vagy filmrendező) valami nagyon komoly, nagyon elvont élményt/mondanivalót szeretne átadni nekünk, miközben olvassuk, nézzük, befogadjuk a szóban forgó művét. Mi pedig ülünk, és jól nevelt kisdiákként mindent latba vetünk annak érdekében, hogy megtaláljuk ezt a bizonyos mondanivalót, s ha nem találjuk, akkor jöhet az önmarcangolás, hogy biztos bennünk van a hiba, mi nem vettünk észre olyan apróságokat, amelyek értelmet adnak a kész filmnek. Nos, e film után megkockáztatom, hogy van az az eset is, amikor nem a befogadói oldalon jelentkeznek a gondok, hanem a szerző részéről. Az Álomháborút ugyanis valószínűleg csak a rendező, Zack Snyder érti. Vagy még ő sem.
Az, hogy jelen film olyan lett, amilyen, egyszerre rossz és jó. Rossz, mert eredeti ötlet alapján készült, azaz a direktor odaállt a stúdió fejesei elé, mondván: van egy bivalyerős koncepcióm, amit meg szeretnék valósítani, ennyi meg ennyi pénzre van rá szükségem, de cserébe élvezni fogják a férfi nézők, a női nézők, a fiatalok, a középkorúak, egyszóval mindenki. Magyarán: tuti befektetés. Csakhogy ez bukás lett mind a kritikusok, mind a nézők körében (csak a gyártási költsége kb. 82 millió dollárt kóstált, s termelt kemény 89 milliót), amely csak megerősíti a hollywoodi nagyágyúkat abban, hogy pusztán pénzügyi megfontolásból jobb, ha a remake-eket, rebootokat, és/vagy egy jól bejáratott franchise többedik folytatást teszik le az asztalra, ezzel egyidejűleg pedig az egyedi elképzeléseket inkább mellőzzék. De van a dolognak jó oldala is: hiába rukkol elő egy rendező a maga sajátos filmtervével, ha egy szuperlátványos katyvaszt prezentál, akkor az még önmagában nem garancia a sikerre.
A történet szerint Babydoll édesanyja halála után a mostohaapja felügyelete alá kerül a húgával egyetemben. Az újdonsült apuka nincs annyira oda a két lányért (ezt az érzést pedig csak tetézi az, hogy az anyuka minden vagyonát a gyermekeire hagyta), s a nevelési módszerei leginkább az erőszakoskodásban merülnek ki. Babydoll megpróbál fellázadni mostohaapja ellen, de tettének a testvére lesz az áldozata. Ezután a lány egy elmegyógyintézetbe kerül, ahol lobotómiát készülnek elvégezni rajta. Ám, ahogy a főszereplő szembenéz a tűvel, szabadjára engedi a fantáziáját, s az elmegyógyintézet egy bentlakásos lányintézetté (vagy inkább: egy kuplerájjal vegyített börtönné) alakul át, ahonnan Babydoll megkísérli a szökést. Segítségére lesz négy társa, s egy nagyon fontos eszköz: az álomvilág következő szintje, ahol ezekből a törékeny kislányokból akcióhősnők válnak szamurájkarddal, pisztollyal és egyéb fegyverekkel felvértezve. És hogy ebben az álomvilágban kikkel kell felvenniük a harcot? Sárkányokkal(!), óriási szamurájrobotokkal(!!), élőhalott náci steampunk hadsereggel (!!!) … A cél pedig: megszerezni öt tárgyat, amelyekkel megválthatják saját szabadságukat.
Arra a kérdésre, hogy ez az Álomháború című film (vagy, ha az eredetinél maradunk: Sucker Punch, szabad fordításban „övön aluli ütés”) miről is akart szólni, elég nehéz válaszolni. Arra már sokkal könnyebb, hogy kiknek szánta Snyder a művét: azoknak a fiú/férfi nézőknek, akik imádnak lenge öltözékben lévő lányokat minél nagyobb akciózúzda közben nézni. És simán elképzelhetőnek tartom, hogy ebbe a körbe a direktor (aki nem mellesleg a forgatókönyvért is felel) is beletartozik, más magyarázatot ugyanis nem igazán találok arra vonatkozóan, hogy a filmben benne van minden, mi (férfi) szem-szájnak ingere. A lányok az akciójelenetekben magassarkúban, combvillantós harisnyában, miniszoknyában és keveset takaró felsőben ugrabugrálnak és aprítják ellenfeleiket (csak egy gyors megjegyzés: oké, hogy álomvilágban vagyunk, de kérdezzünk meg egy küzdősportban jártas hölgyet, mennyire praktikus ilyen hacukákban harcolni. Biztos, hogy az előbb említett szerkót fogja ő is említeni.), s mindezt temérdek lassított felvétel segítségével csodálhatjuk meg. Én elhiszem, hogy a rendező korábban videoklipek rendezésével (is) foglalkozott, s persze használja is az ott szerzett tapasztalatait, de jelen esetben egy mozifilmet készít, ahol, ha ötpercenként kapunk egy lassított szcénát (mindennemű kreativitást mellőzve), akkor azzal csak önismétlővé és unalmassá válik az összkép.
Az igazi probléma viszont akkor kezdődik, amikor a külcsín mögé akarunk betekinteni: nemcsak az akciójelenetekben, de az egész narratívában is felfedezhetjük a repetitív jelleget: Babydoll elkezd táncolni, bekerül az álomvilágba, ahol találkozik egy öregemberrel (a film eleji monológ értelmében egy védangyalként hivatkoznak rá), aki elmond neki néhány magvas gondolatot, aztán kezdődjék a harc. Ezt láthatjuk összesen négyszer minimális változtatásokkal. A történet tehát nem mondhatjuk, hogy túlbonyolított (logikát pedig jobb nem is keresni), de ezt csak megfejeli az a tény, hogy Snyder a karakterekre sem fektetett túl sok energiát: az ötfős lánycsapat kinézetéről már esett szó, de egy külön misét megérne az elnevezésük (Babydoll, Sweat Pea, Amber, Blonde és Rocket, mintha egy pornófilmből merített volna ihletett), s ami külön kiemelendő, az a szájukba adott dialógusok: egyedi gondolatnak még a csírája sem látszódik. Az pedig már csak hab a tortán, hogy bár nagyon jó színészeket láthatunk mellékszerepekben (Carla Gugino, Jon Hamm, Oscar Isaac), ők is egy eléggé egydimenziós karakterbe lettek beleszorítva, s ezekkel szemmel láthatóan egyikőjük sem tudott mit kezdeni. Egyetlen pozitívumaként a soundtracket tudnám megemlíteni: a betétdalokat legalább jól válogatták össze, s talán elsőre furcsának tűnhet, de mint kiderült, egész jól megfér egymás mellett Mozart Requiemje, vagy Björktől az Army of Me.
Megmondom őszintén, én ennek a filmnek kétszer futottam neki, mert annak idején az Álomháború egy látványos, de azon túl nem sokat adó élményként maradt meg bennem. Második nekifutásra már célirányosan próbáltam keresni azt a valamit, amely által értelmet nyer ez az egész, de ezúttal sem sikerült megtalálni. Ha kiderülne, hogy mégis van, s bennem van a hiba, akkor azt elfogadom, de addig csak azt tudom mondani: „sajnálom Zack, de még mindig nem tudom, mit akartál ezzel a filmmel.”
