Talán minket is meglepett, mennyire nagyot ütött nálunk Brian de Palma 1976-os Carrie-je, a maga egyszerűségében pont azt és pont annyit mondott, amit és amennyit kellett. Sissy Spacekről végig el lehet hinni, hogy nem más ő, mint egy kiszolgáltatott, megalázott tini, aki a körülmények áldozata lett. Egyáltalán nem akart ő rosszat, különleges képessége a felszín alatt rejtőzött, s amikor ez a disznóvér zápor után kiszabadul, az valami elementárisan katartikus pillanatot okoz a nézőnek. Egy feledhető folytatás, valamint egy 2002-es újrázás után 2013-ban úgy döntöttek, hogy megér még egy misét Stephen King első regénye, s bizakodón álltunk a dologhoz: talán az imént említett katartikus jelenetsor a technikai újítások jóvoltából, ha lehet, még nagyobbat üt majd. Hát nem így történt. Nyugodtan elmondhatjuk, hogy minden, ami technikailag előrébb lökte a történetet, az csak rontott az összképen. A ’76-os Carrie-nek nem volt szüksége eltúlzott vizuális effektekre, elszabaduló vezetékekre, „repülő” autókra, sem teátrális kézmozdulatokra és gonosz fejet vágó főhősre. Annyival többet próbáltak lenyomni a torkunkon a remake-kel, csak közben nem gondoltak arra, hogy így épp az az ártatlanság tűnik el, ami de Palma filmjét olyan magasra emelte.
Kezdjük rögtön Carrie figurájával! Nem olvastam a könyvet, így nem tudom, mi volt az eredeti elképzelés. Egyvalami biztos, ezúttal egy merőben más főhőssel van dolgunk, mint az eredeti film esetében. Chloe Grace Moretz figuráján minden erőfeszítése ellenére sem érezzük azt az esendőséget, mint amit Spacek karakterén éreztünk. Pedig Moretz vért izzad, hogy ezt a hatást váltsa ki a nézőből, minden egyes iskolai jelenetén azt érezzük rajta, hogy legszívesebben inkább elsüllyedne, ha hozzászólnak, összerezzen, a testtartása végig védekező. Aztán ott vannak a frissen előtört képességeit próbálgató jelenetsorok, amelyek mindezt az erőfeszítést kettétörik. Ez a Carrie érzi, hogy hatalmat kapott a kezébe, s ez örömmel tölti el, ezzel élni akar és élni is fog. S ezzel folyamatosan gyengíti a báli jelenet erejét. Moretz – bár alapvetően egy tehetséges, feltörekvő színésznőnek tartom – ebben a filmben annyira eltúlozta a színészi játékot, hogy azt rossz nézni. S itt egyaránt szólhatunk az imént említett, szánalmat kicsikaró gesztusokról, s az egyszerre ördögi és bamba arckifejezésről, amikor élve elégeti osztálytársnőit (s akkor még nem is beszéltünk a felesleges kalimpálásokról, ezt minek kellett?). Spaceknek nem kellett mást tennie, mint meredten nézni maga elé, s máris hátast dobtunk tőle.
Teljesen más Carrie bigott vallásos anyjával való kapcsolata is az új filmben. Talán az egyetlen pozitívum, amit a remake számlájára írhatunk, az Julianne Moore, s mindaz, amivel továbbgondolta az anya karakterét. Moore parádés, egyszerre megvetendő, szánalmas és baromira félelmetes. SPOILER Már a film legelső jelenete hozzáad ahhoz, hogy kicsit jobban megértsük kettejük viszonyát. Látjuk Carrie megszületését, s az anya döntését: feláldozza vagy felneveli azt a gyereket, akit hite megcsúfolásának, élete legnagyobb bűnének tart SPOILER A remake-ben Carrie sokkal aktívabban reagál anyja tetteire, például bezárja a szekrénybe, amikor meg akarja akadályozni, hogy elmenjen a bálba.
Kimberly Peirce filmje leginkább arról ad tanúbizonyságot, hogy remake-et készíteni csak úgy érdemes, ha az képes valami érdemi pluszt hozzáadni az eredetihez. Persze adja magát, hogy modernebb köntösbe kerüljön a történet (elvégre a de Palma-féle változat óta eltelt 37 év), de ez jelen alkotásban mindössze annyit tesz, hogy minden kamasz zsebében egy Iphone lapul, így a címszereplőt ért, film eleji atrocitás azonnal az internetre kerül, s ennek köszönhetően a lány megaláztatása hatványozódik. Megemlíthető még, hogy Carrie ezúttal nem könyvekből szerez információt nem mindennapi adottságáról, hanem a világháló segítségével, illetve az is, hogy e „modern időkben” a menő középiskolás fiúk nem a saját autójukkal érkeznek a bálba, hanem limuzint bérelnek. Az újítások listája azonban ezekkel kimerül, s hát lássuk be: ez nem sok. Az pedig csak hab a tortán, hogy bizonyos történetszálak teljesen feleslegesen kapnak helyet az új filmben (SPOILER egy nem várt terhesség, talán bennem van a hiba, de nem értettem, mit akart ezzel a rendező. Lehet, hogy a regény magyarázatot ad rá? SPOILER). A végére pedig a legszembetűnőbb: hiába telt el közel négy évtized az első Carrie-film óta, a 2013-as változat brutalitásban messze elmarad elődjétől (hiába a 18-as karika). Pedig minden adott lett volna ahhoz, hogy ebben valami extrát és egyedit adjon ez az „újragondolás”. Amit a brutalitásból visszavettek, azt megkapták a vizuális trükkök: a fentebb említett dolgok azonban épp a történet drámai és horrorisztikus élét vették el, s ezt leginkább az ikonikus báli jelenet sínylette meg. Az abszolút mélypontot mégis a film végi sírköves jelenet hozza. Arra egyszerűen csak annyit mondunk: jaj…
Sajnos nincs mit szépíteni, az új Carrie egy abszolút felesleges remake, melyből pont a legfontosabb elemeket sikerült száműzni: az alapul szolgáló könyv és az eredeti film szellemiségét és hangulatát, na meg azt a katartikus báli jelenetet, azzal az egyetlen, a semmibe meredő tekintettel.
66 Carrie (2013)
Carietta „Carrie” White (Chloë Grace Moretz) egy visszahúzódó, szégyenlős diáklány, akinek nem megy könnyen a beilleszkedés. Erről az iskolatársai is sokat tehetnek, hiszen... több»
Szereplők: Julianne Moore, Chloë Grace Moretz, Ansel Elgort, Judy Greer, Gabriella Wilde
