Anyámasszony katonái

Manapság talán a horror a leginkább jövedelmező műfaj a szuperhősfilmek mellett. Legalábbis a bevételi mutatókat figyelve mindenképpen. Ha kedvenc hőseinkhez képest nem is tekint vissza minden tejesdobozról egy-egy horrorikon képe, a rémisztő filmek közönsége állandó. A tendenciákat figyelve időről időre megújulnak egyes műfajok, és pár évre alaposan beássák magukat a köztudatba. A 2000-es évektől a found footage és kis költségvetésű, esetenként art-hause horrorok világa köszöntött ránk, hogy kedvünkre rémüldözhessünk a mozi karfájába kapaszkodva.

A horrorfilm célja egy zsigeri félelemérzet, borzongás kiváltása a nézőből, hogy aztán ezt a szorongást a legkülönfélébb módokon használja ki. Anélkül, hogy pszichológiai okfejtésbe kezdenék, elég sokan vannak, akik félni járnak a moziterem sötétjébe. Az adrenalint keresik, vagy csak a párjukhoz szeretnének bújni, egyszerűen izgalmasnak tartják a rémtörténeteket. És persze vannak komoly művészi értékkel bíró, társadalmi relevanciával rendelkező horrorok is, amik reflektálnak a világunkra, és az alapvető félelmeinket felnagyítva mondanak el rólunk valami újat, és tesznek erős kijelentéseket. A Mami című filmre egyszerre igaz is mindaz, amit írtam, és nem is.

Anyámasszony katonái

Az előzetesek megtekintése után bizakodó voltam, hogy nem csak az olcsó ijesztgetések és jump-scare-ek filmje lesz. Tate Taylor rendezőnek és az Oscar-díjas Octavia Spencernek a főszerepben megszavaztam a bizalmat. Különösen A segítség című közös filmjük után, amely máig egyik nagy kedvencem. Éppen ezért kíváncsian vártam a produkciót. Már csak azért is, mert a horror egy igen meghatározó műfaj, és ritka az olyan rendező, aki csak kisebb látogatást tesz benne egy film erejéig. A segítség pedig bármilyen jó film, nem is lehetne nagyobb kontrasztban a maga igaz történeten alapuló, történelmi, egyenjogúságért folytatott harcról szóló történetével. A társadalmi relevancia azonban a Mami sztorijában is ott volt, vagy legalábbis a lehetőség a behozására, kibontására.

A történet szerint ugyanis a bulizni vágyó fiatalokat meghódítja egy kissé bogarasnak tűnő, ámde végtelenül segítőkész nő, és segít nekik sört venni meg helyszínt találni a bulijukhoz. Lényegében egy cukrosnéniről van szó tinédzsereknek, akinek már az első arcrezdülése hátsó szándékot sejtet, a fiatalok viszont, ha észre is veszik ezeket a jeleket, belemennek a buliba. Hiszen mondhatnánk, hogy egyszer élünk, de nézőként sok más filmet is megnézhetnénk a Mami másfél órája alatt, tehát jogosan várjuk el, hogy mutasson is valamit a film. Erre azonban hiába is számítunk. Az idő előrehaladtával fokozatosan veszít lendületéből, amit a pazar színészi játék sem tud feledtetni. Octavia Spencer bármennyire is lubickol a szerepben, a rosszul megírt dialógusokat ő sem képes feljavítani. Az utolsó félórában teljesen klisékbe fulladó történet karizmatikus gonoszaként az egyetlen valóban erős pontja marad a filmnek. Kisujjból hoz egy olyan alakítást, amit egy ennél sokkal erősebb történetben jobban kamatoztathatott is volna. Így legalább kapunk valamit, ami összetartja azt a kevés és szétburjánzó adalékot, ami a Mamit alkotja. Egyeseknek pedig ez elég is lehet. Hiszen, ha nem is lesz ikonikus, de kellően erős karakter Mami, az antagonista szerepe pedig a legmeghatározóbb eleme minden horrorfilmnek.

De egy jó filmhez erős történet is kell. Hiába kapunk egy félelmetes gonoszt, egy-két feszült jelenetsor kivételével a kiszámítható történetvezetésnek hála semmi maradandó nem születik a vásznon. Éppen elég szórakoztató a film ahhoz, hogy ne váljon unalmassá, de az előzetes várakozásainkból alább kell adnunk, ha valóban élvezni akarjuk. A tucathorroroknál valószínűleg egy fokkal szórakoztatóbb alkotás a Mami, ami a feszes rendezésnek, a színészi alakításoknak és a magas produkciós értéknek köszönhető. A látványvilág, a fényképezés és a vágás ugyanis mind maximális profizmusra és tapasztalt stábra vall, akik ugyan egy fizetett bérmunkát látnak el mindenféle kreatív innovációt mellőzve, de a feladatot így is kiválóan teljesítik. Panaszra tehát nem lehet okunk ezen a téren.

A forgatókönyv viszont az ígéretes alapötlettől eltekintve nem tartogat meglepetéseket, vagy bármilyen érzelmi mélységet. Ha láttunk már életünkben filmet, nem csak horrort, hanem lényegében bármit, akkor nem érhet minket váratlan fordulat a Mami kapcsán. A tapasztalt közönségnek éppen csak nem üli meg a gyomrát az ismerős falat, de egy újszülött mentalitásával lehet igazán kiélvezni minden ízét. Gyakran a nevetségesen egyértelmű konfliktusok és előre látott megoldásaik tönkre tehetik az élményt, de a tapasztalt kivitelezés sosem engedi kínosra fordulni a helyzetet, megmentve ezzel az egész filmet a végleges kudarctól.

Egy szót sem ejtettem viszont a többi szereplőről, a tinédzser főhősökről és szüleikről. De valószínűleg nem is érdemes, hiszen azzal a felfedezésnek azt a kis örömét is elvenném a film megtekintése előtt, ami nélkül már valóban felesleges is lenne belevágni a kalandba. Legyen elég annyi ízelítőként, hogy a szülők bűnei tovább szállnak-e a gyermekeikre problematika és a bosszú mint mindenre adott válasz képezik a film velejét. Ugyanakkor teszi ezt olyan felszínes körítéssel, ami nem fog hosszú időre elgondolkodtatni minket a megtekintés után. Ennek ellenére a Mami jó kikapcsolódás lehet egy álmatlan estére, ugyanis nem fogunk tőle rémeket képzelni az ágy alá, de békésen elszenderít, hogy aztán másnapra az egész csak egy halvány emlékfoszlány legyen ébredés után.

61 Mami  (2019)

horror | thriller

A thriller egy ohiói kisváros magányos lakójának, Sue Ann-nek (Octavia Spencer) a történetét meséli el. Sue-t egy nap megkéri a városka új lakója, a még tinédzser Maggie... több»