:::A HOZZÁSZÓLÁS CSELEKMÉNYLEÍRÁST TARTALMAZHAT:::
Lamberto Bava a 80-as években az addig sem túlságosan magasra ívelő karrierjét sikeresen építette le a nem éppen színvonalas alkotásaival, nyomába sem érve a nála jóval tehetségesebb édesapjának. Rosszabbnál rosszabb filmekkel "örvendeztette meg" a kedves nézőket – talán a Démonok lehet kivétel ez alól –, amelyek közül az Éjfélkor meghalsz (olaszul Morirai a mezzanotte, angolul többek között You'll Die at Midnight, illetve Midnight Killer/Midnight Ripper címeken futott) az egyik leggyengébb, és habár sokak szerint megújítani akarta a zsánert, inkább az egyik utolsó szöget verte bele a koporsójába.
Kezdésként egy szappanopera szerű családi drámába botlunk bele, ahol a rendőr férj rájön, hogy a felesége megcsalja. A feltehetően addig sem túl vidám családi életük egy kiadós veszekedésbe, verekedésbe torkollik, és a férj dühében majdnem elteszi láb alól a jelek szerint nem annyira imádott hitvesét, aki cserébe a képébe vágja, hogy impotens. A férj elrohan otthonról, ezalatt a nőt egy Psycho-hommage keretében valaki összeszurkálja zuhanyozás közben. Hogy, hogy nem, a férj lesz a nyomozók első számú gyanúsítottja, ezért egy kriminálpszichológus nőtől kér segítséget, aki mindenáron igyekszik bebizonyítani, hogy egy régóta halottnak hitt sorozatgyilkos – vagy egy annak a módszerét másoló figura – lehet a tettes. A "szódával elmegy" kezdést azonban unalomba fulladó folytatás követi, irritáló (és gyakran fájdalmasan ostoba) szereplőkkel, életszerűnek nem nevezhető helyzetekkel, blőd megoldásokkal. Az áldozatok száma ugyan fokozatosan gyarapszik, de a gyilkolási jelenetek is nélkülöznek mindenféle izgalmat, egyedül talán a lepusztult és elhagyatott színházban (?)/operaházban (?) való hentelésnek van némi zamata. A tettes egy idő után megjelenik a nyílt színen, igaz, általában sötétben, s a gyilkosok klasszikus öltözékét – fekete bőrkesztyű, kalap és kabát – Bava itt az új szelek szavára hallgatva susogós mackóra és sötét sísapkára cseréli le.
Hogy legalább egy csavar is legyen a történetben, a rendőrt nagyjából a film felénél Bava szó szerint kilöveti egy nem igazán eredeti ötlettel (szerintem A kristálytollú madár szolgáltathatta az ihletet, ahol a film vége felé kiderül, hogy a szemtanú által az elején látott késes támadás során a tettesnek vélt személy az áldozat, és fordítva). A hangsúly ezt követően áttevődik a kriminálpszichológus tanítványaira, akik közül az egyik történetesen az ügyben nyomozó felügyelő lánya. A gyilkos őt is megkörnyékezi a múzeumban, ám a lány menekülés közben egy "zseniális" dramaturgiai ötlettel a vezetékes telefonhoz rohan, és az apját hívja segítségül, majd türelmesen vár, hogy apuci jelentkezzen. Bevallom, még fizika-/kémiaórákon sem éreztem akkora lelki és szellemi kínt, mint e jelenetek láttán, holott ezeknek a tantárgyaknak az élvezeti faktora számomra valahol a nulla és a mínusz végtelen között volt félúton. A későbbiekben a lány és két barátnője elmennek egy elhagyatott szállodába, ahol aztán a barátnőket is lemészárolja a pszichopata gyilkos. (Az egyik haláleset különösen emlékezetes marad, mert ennyire ostoba megoldást még én is nehezen viseltem el. A gyilkos egy disznóölő késsel támad rá az adott lánykára, aki egy turmixgéppel próbál védekezni. Addig nincs is baj, amíg a dugó ki nem húzódik a konnektorból, ekkor ugyanis a lány – és itt komolyan nem akartam hinni a szememnek – nekidől a szekrénynek, és kétségbeesetten zokogni kezd, megvárva, amíg a tettes belemártja a nagy kést. Szerintem ez a néhány másodperc több agysejtemet pusztította el, mint egy deci tömény pálinka.)
Aztán persze a nyomozó lánya mint final girl kerül sorra, a gyilkos megkergeti őt az épületben, majd kint, hogy aztán újra visszatérjenek az épületbe, ahol sor kerül a – szó szerint – várva várt befejezésre. A felügyelő természetesen megmenti a helyzetet, és elmagyarázza, hogy a tettes (aki ebben az esetben kivételesen nőnemű: maga a kriminálpszichológus) miért is vetemedett erre. A már említett sorozatgyilkos ugyanis megerőszakolta őt egy kihallgatáson – hogy ez miként is derül ki mintegy tíz évvel az események után, jobb nem is firtatni –, ennek következtében a nő magára öltötte a gyilkos személyiségét, ráadásul a felügyelőre is irigy/féltékeny volt. A hasonló típusú filmektől megszokhattuk az összecsapott befejezést és az ingatag lábakon álló lélektani motivációt, de itt most nekem "epic fail" érzésem volt, annyira erőltetetten dobáltak össze mindent az alkotók.
És ha azt mondom, hogy ennek az egyik elkövetője maga Dardano Sacchetti, az egyik legtermékenyebb olasz forgatókönyvíró volt, akkor talán sokaknak szorulhat ökölbe a kezük. Az tagadhatatlan, hogy az öreg számtalan csapnivaló történet kiagyalójaként vált híressé (vagy hírhedtté), de ennél jobban csak nagyon ritkán sikerült alulmúlnia önmagát. Az lett volna a legkisebb probléma, hogy nem lehetett eldönteni, vajon rendőrfilmet, giallót vagy slashert látunk-e: sajnos elég sok engedményt tettek az alkotók az amerikai (tini)horrorok nézőinek – legalábbis úgy tűnik –, mert a szereplők sokszor az ottani ostoba embereket idézték a viselkedésükkel, ráadásul a film második fele jórészt a szállodabeli kergetőzésekkel telt el, amelyekben azonban semmilyen izgalomfaktor sem volt. A cselekmény lapos és katyvaszos, a párbeszédek gyakran üresek és fájdalmasan blődek, a színészi játék hiteltelen (igaz, számomra a színészek sem különösebben ismertek), szóval, mintha egy amatőr társulat próbált volna pénzt kicsiholni egy sebtében összefércelt forgatókönyvből.
Ez a film több sebből vérzett, mint Cattani felügyelő a maffia motorosaival való végzetes találkozása után, gyakorlatilag alig akad benne értékelhető momentum. Mindezt tetézi az olcsó műanyag "zene", ami olyan, mintha egy mérgezett macska vergődött volna a szintetizátor billentyűin. Talán nem véletlen, hogy Bava e filmjét John Old Jr. álnéven rendezte, noha lehet, hogy ő elhitte, hogy valami maradandó értékűt és jelentőset sikerült összedobnia. Ebben az esetben sajnos tényleg csak egy fércmű megtekintésével lehet "gazdagabb" a néző, nem is tudtam eldönteni, hogy sírjak-e, vagy inkább nevessek.
