Nem félünk a gazdagtól

Amikor az emberfiának lehetősége van megnézni egy Arany Pálma-díjjal jutalmazott filmet, akkor óhatatlanul is befurakszik némi aggodalom az előzetes kíváncsiságba. Most akkor egy elvont, művészfilmes köntösbe oltott, nagyon komoly témáról szóló alkotást fogunk látni, melynek játékideje alsó hangon is bő két, két és fél óra? Nos, még ha az előbbi kérdésre csípőből vágnánk rá azt, hogy „köszönöm, én ezt inkább kihagyom”, érdemes jobban megvizsgálni azokat a filmeket, amelyek az elmúlt években hazavihették a cannes-i fődíjat. Merthogy egy nagyon markáns közös pontot fel lehet fedezni ezekben a művekben, s ehhez elég, ha az elmúlt öt évet vizsgáljuk.

A francia Dheepan – Egy menekült története, a brit Én, Daniel Blake, a svéd A négyzet, és a japán Bolti tolvajok egy-egy társadalmilag fontos kérdést, illetve szociálisan érzékeny témát járnak körül, méghozzá úgy, hogy a nézőt is gondolkodásra bírják, elérve ezáltal azt, hogy a filmekben látott történetekkel, témákkal és kérdésekkel kapcsolatban elinduljon egy diskurzus, adott esetben saját egyéni álláspontunkat is revideáljuk. Ebbe a sormintába simul be – mondhatni tökéletesen – a 2019-es Arany Pálma birtokosa, a dél-korai Élősködők.

Nem félünk a gazdagtól

Jelen film esetében lépten-nyomon abba botlottam, hogy a rendező, Bong Joon-ho tízévnyi nemzetközi kitérő/karrier után újra a hazájában forgatott filmet, melynek oka nem kis részben az volt, hogy így újfent kompromisszumok nélkül tudott alkotni. Ahány ház, annyi szokás, szokták mondani, és ez minden bizonnyal a filmkészítésre is igaz, merthogy a direktor már a 2006-os Gazdatesttel is felhívta magára a figyelmet, de az igazi rivaldafényt a hét évvel későbbi Snowpiercer – Túlélők viadala hozta meg számára (melyben az akkor már Amerika Kapitányként ismert Chris Evans küzdött az életben maradásért olyanok társaságában, mint Tilda Swinton, John Hurt és Ed Harris), amelyet aztán 2017-ben a Netflix égisze alatt készített fesztiválkedvenc Okja követett (Bong Joon-ho már ezzel a filmjével is versenyben volt a cannes-i fődíjért). Ha csak ezt a három alkotást vesszük alapul, akkor azt láthatjuk, hogy a rendező egy-egy filmen belül is, és az életművön belül is szeret a különböző zsánerekkel játszani, folyamatosan kísérletezget, ebből kifolyólag az egyes darabok is műfaji szempontból nehezen behatárolhatók. Ezek az Élősködők esetében is abszolút megállják a helyüket: tulajdonképpen egy társadalmi drámát láthatunk, de mire ezt realizáljuk, kapunk egy adag fekete komédiát, némi thrillert és egy csipetnyi horrort is.

A film elején a Kim családod ismerhetjük meg, akik meglehetősen nyomorúságos körülmények között élnek: négyen élnek egy kis alapterületű, félszuterén lakásban, egyiküknek sincs munkájuk, az érdemi bevételi forrásukat az jelenti, hogy pizzásdobozokat hajtogatnak némi aprópénzért. Nem túl szívderítő állapot, a családtagokon mégsem érződik a boldogtalanság, ugyanis hamar nyilvánvalóvá válik, hogy Kimék nem is akarnak dolgozni, s ahol csak lehet, a könnyebb utat választják, ezt példázza remekül az a jelenet, amikor az asztalnál a szomszédtól lopott wi-fiért mondanak hálát. Ők négyen a szegénységükből egy olyan előnyt kovácsoltak, hogy igyekeznek minden lehetőséget megragadni, amitől még, ha rövid időre is, de jobbá válhat az életük. Az újabb lehetőség pedig egy baráton keresztül kopogtat az ajtójukon: a család fiúgyermeke lehetőséget kap, hogy egy gazdag családnál legyen angoltanár, amíg ez a bizonyos barát külföldön tartózkodik. A srácnak nem is kell több, egy kamudiplomával bejut a Park család fényűző házába, s hamar megtalálja a módját annak, hogy a másik három Kim is munkát kapjon ennél a famíliánál. Kimék egy nagyon precízen kidolgozott terv szerint egyengetik az útjukat, csakhogy egy nem várt fordulat borítja az elképzelésüket.

Az Élősködőkben egyszerre fedezhető fel egy olyan példázat, hogy az egyre szélesebbre nyíló társadalmi olló két szélsőséges pontja között már akkora szakadék tátong, hogy semmilyen módon nem tudnak egymáshoz kapcsolódni (ezt nem csak és kizárólag Dél-Koreára érthetjük, hanem a világ bármely országára, ahol azt harsogják, hogy „jóléti államban élnek”), maximum úgy, hogy az egyik kiszipolyozza a másikat. Ismerős lehet az a mondás, hogy ha a gazdag kihasználja/meglopja a szegényt, azt üzletnek hívjuk, míg fordított felállásban ezt rablásnak nevezik. De mi van akkor, ha a szóban forgó szegénylegény/leány/család van annyira eszes, hogy a gazdagokat olyan szinten az orruknál fogva vezetik, hogy az fel se tűnik az „áldozatnak”? Ebből a szempontból remek a címadás, hiszen Kimék valóban úgy viselkednek, mint a paraziták, rátelepszenek és kihasználják a gazdatestet, jelen esetben Parkék jólétét és naivságát. A film csavarja viszont épp az, hogy ez a magatartás nemcsak a főszereplő családnál fedezhető fel, illetve az is, hogy a hirtelen jött jólét mennyire átmeneti állapot: törékeny lábakon áll, s ahogy jött, úgy vész el a semmibe. Egy pillanat alatt.

Remekül működnek a szimbólumok is: a film elején Kim Ki-taek és pereputtya a szó konkrét és átvitt értelmében is a béka feneke alatt van, s ahova eljutnak, vagyis Parkék háza, az bizony nemcsak a társadalmi ranglétra felső részét jelenti, hanem földrajzi értelemben is magaslatot: egy hegy oldalát egész konkrétan. Ehhez szorosan kapcsolódik az eső is, amely a fenti luxuskecóban csak egy aranyos kalandozás a kertben, de ahogy elindul lefele, a pusztítás mértéke is egyre nagyobb, legalul pedig mindent elmos a víz, ugyancsak a szó konkrét és átvitt értelmében. Spoilerveszély miatt több ilyenbe nem bocsátkozom, de úgy vélem, már ezek is kellő jelzésértékkel bírnak.

A végére mindenképp érdemes kitérni a már korábban említett műfajkeveredésre is. Nagyjából a film közepéig a narratíva egy szélhámos film benyomását kelti, ami nem kevés humort rejt magában, a fordulópontnál viszont egyből jön a műfajváltás is, ennek köszönhetően pedig a thrillerekre jellemző feszültség lesz az uralkodó, amelyet aztán vérgőzös horror vált (ámokfutás a szülinapi partin), míg az utolsó harmadában a drámáé lesz a főszerep, s itt fog megtörténni az, hogy nemcsak egy család drámája kerül a szemünk elé, hanem egy társadalmi jelenségé is, amely a világ bármely pontján relevánsan hat. Itt viszont muszáj megjegyeznem, hogy az Élősködők összességében valóban bravúros alkotás Bong Joon-hótól, de két apró hibáját is meg kell említenem: az egyik a lezárása, amely túlzottan szentimentálisra sikeredett (mintha szántszándékkal könnyeket akart volna kicsikarni a nézőből), a másik pedig az, hogy a helyzetkomikum nem lett teljes egészében kihasználva (van egy pont a filmben, amikor elindul egy macska-egér játék több szereplő között, kilátásba helyezve a lebukás veszélyét, s itt belefért volna még pár viccesebb jelenet).

Ugyanakkor bármennyire is szőrszálhasogató akarok lenni, el kell ismernem azt is, hogy az Élősködőkben egy remek filmet tisztelhetünk, amelyet nem fogunk könnyen elfelejteni: fontos témáról beszél különféle zsánerek segítségével, s a végeredmény tuti, hogy gondolkodásra fog sarkalni. Közel tökéletes.

A filmet a Mozinet filmnapok keretében volt lehetőségünk megtekinteni, országos bemutató: december 5-től.

97 Élősködők  (2019)

dráma | thriller | vígjáték

Bong Joon-ho egy évtized után újra Dél-Koreában alkot, ezúttal egy vígjátékkal örvendezteti meg a nézőket. Az Élősködők Ki-taek mihaszna családjáról szól, akik bármire... több»