Drabálok, vaktyúkok és bélgázművek

Tizenegy évvel a kultikusnak mondható első rész, valamint hat esztendővel az elfogadhatónak számító folytatás után újból támad a Tremors, avagy a magyar szinkronnal élve a hatalmas féregre emlékeztető drabálok. A széria harmadik etapja részben új megoldásokat alkalmazva, részben az első rész néhány jól bevált eszközére támaszkodva próbált némi friss vért fecskendezni ebbe a franchise-ba. Ha diplomatikusan akarok fogalmazni, akkor azt mondanám, hogy mindezt felemás sikerrel tette.

A történet szerint visszatérünk arra a bizonyos poros, nevadai vidékre (az eredeti alcím ezt is próbálja hangsúlyozni), ahol az 1990-es film szerint a címet adó szörnyek egyszer már megkeserítették az ott lakók életét. Az események óta több mint egy évtized telt el, s bár igazi drabálnak se híre, se hamva, néhány helyi lakos valóságos turistaparadicsomot hozott létre eme lények legendájára. A sztorival együtt az előző két részből megismert Burt Gummer is visszatér a városba, aki azóta már világhírnévre tett szert, mint „drabálvadász” (erről pedig a film első 5 perce gondoskodni). Perfection látszólagos nyugalmát azonban a féregszerű szörnyek újbóli felbukkanása fogja megzavarni, no meg az a tény, hogy a lények evolúciójának köszönhetően már nemcsak a föld alatt és a földön jelentenek veszélyt, hanem a levegőben is.

Drabálok, vaktyúkok és bélgázművek

A Tremors-filmek azon alkotások táborát erősítik, ahol az ember tudja, mire számíthat. Jönnek a nagy, undorító szörnyek, amelyek kergetik a szerethető és kevésbé szerethető emberi karaktereket, s mindez addig tart, amíg egy: az összes feláldozható szereplőt meg nem ették; és kettő: a túlélők valami fondorlatos csellel el nem pusztítják üldözőiket. Ilyen szempontból már a széria első darabját sem lehetett megvádolni túl sok eredetiséggel, ugyanakkor valahogy mégis tudott működni az, ahogy abban a filmben Kevin Bacon és Fred Ward e hatalmas bestiák elől rohangál a földön, s ugrálnak egyik szikláról a másikra. Lehetséges, hogy nem kis nosztalgia mondatja ezt velem, de annak idején ennek a mozinak megvolt a maga bája, na.

Aztán jött a második film, egy fontosabb húzónév (Bacon) már hiányzott, de egynek elment az újabb kaland is. A harmadik részben viszont már Fred Wardot sem láthatjuk viszont, egyedüli hírmondóként pedig a Michael Gross által alakított Gummer maradt, aki az eddigi filmekben a kicsit forrófejű fegyvermániást alakította, aki akkor nyugszik meg, ha már egyetlen drabál sem marad a földön. Gyorsan tegyük hozzá, hogy Gross sosem volt egy színészóriás, de ezt a karaktert remekül hozta (és hozza a mai napig, még akkor is, ha az idő előrehaladtával a Tremors-franchise darabjai inkább csak önmaguk paródiái), s bizony jelen filmben is ő az, aki menti a menthetőt a szó átvitt és konkrét értelmében egyaránt.

Gummer figurája most kimondottan szimpatikus, megvan benne a vagányság, ugyanakkor végig a legracionálisabban gondolkodó karakter az egész filmben, ráadásképpen még egy egészen szürreális szabadulást is prezentál. Mellé kapunk egy társat Jack szerepében, aki hasonlóan nagyszájú és önfejű, mint a második részben Grady Hoover, s csak akkor változik meg a véleménye a dolgokról, amikor túléli az első drabál veszélyt, továbbá kapunk egy fontosabb női karaktert is Jodi képében (igaz, a szerelmi szál itt nem kapott extra hangsúlyt, s ez talán nem is baj). Van mellettük persze néhány mellékszereplő is, ám java részük vagy a kötelező „szörnycsemege” szerepét tölti be, vagy teljesen felesleges (konkrétan Nancy-re és Mindy-re gondolok, akikről egy „bélgázműves” támadás után a forgatókönyv mintha megfeledkezett volna).

Ami viszont mindenképp szót érdemel, az a film vizuális trükkjei, amelyre nem nagyon tudok jobb szót találni, mint azt, hogy szörnyű. A problémát pedig nem is az okozza, amikor bábok és figurák „keltik életre” a címszereplő rémségeket (még, ha kezdetlegesnek is tűnik, sokkal inkább működőképes megoldás), hanem az, amikor szemmel láthatóan CGI szörnyeket látunk, csakhogy azokban aztán tényleg semmi ijesztőt nem lehet találni. Rondának persze elég rondák, csak nagy valószínűséggel nem úgy, ahogy azt a készítők eredetileg elképzelték. Biztos ismerős az az eset, amikor egy vizuális trükk olyan gyatrára sikeredett, hogy az lefolyik a vászonról, nos, a Tremors 3 CGI-förmedvényei mondhatni ennek az iskolapéldája. De, ahogy szokták mondani, minden rosszban van valami jó.

Jelen esetben ugyanis ezen trükkök „minősége” elfedi az új szörnyek azon tulajdonságának bárgyúságát, mely szerint úgy képesek repülni, ha a belükben összegyűjtött gázok belobbannak, majd ezt a hátsójukon kieresztve (avagy szofisztikáltan fogalmazva: egy jó nagyot pukiznak) nagy sebességgel a levegőbe emelkednek, s szárnyaikkal navigálva elkapják kiszemelt zsákmányukat (apró megjegyzés: a folytonosság elvét meghagyva, természetesen a fajta ezen változata is csak a hőt érzékeli, magyarán a szereplőknek megint a testhőmérsékletüket kellene elrejteniük). Akárhogy is nézem, az új típusú szörny fenti jellegzetessége simán megüti az „annyira rossz, hogy már jó” kategóriát, némileg kompenzálva nem túl bíztató CGI-megjelenésüket.

Zárszóként pedig még egy aspektusát érdemes kiemelni a sztorinak, nevezetesen azt, hogy a film első felében megjelenik pár ügynök, s arra hivatkoznak, hogy az óriási férgekről nemcsak azt érdemes tudni, hogy már a dinoszauruszok előtt is a Földön éltek, hanem, hogy veszélyeztetett fajnak minősülnek, ezért tilos levadászni őket. Ez az állatvédő szemlélet adhatott volna egy izgalmas ízt a történetnek, a baj vele csak annyi, hogy mindössze egy pár perces konfliktust eredményezett, s az első szörnytámadás után már senki sem akart hithű „drabálvédő” aktivistaként tetszelegni.

A nagyobb hibái ellenére a harmadik Tremors-filmnek vannak azért jó pillanatai, még akkor is, ha összességében a „tipikus harmadik rész” benyomását kelti. Jól ismert sztorinak jól bevált bőrlehúzása, de aki szereti ezeket a szörnyeket, s Burt Gummer karakterét, valamint az ő epés megjegyzéseit és problémamegoldásait, az simán adhat ennek a filmnek is egy esélyt, szórakoztató vonásai ugyanis elő-előfordulnak.