A bús és idős filmrendező panaszai

"Filmezés nélkül az életemnek nincs értelme.”

Pedro Almodóvar életművét végignézve kicsit olyan benyomást kaphat az ember, mintha ő lenne a nyugat-európai Woody Allen. A spanyol filmrendező a ’70-es évek vége óta 2-3 évente (pályája csúcsán akár évente) örvendeztette meg a nagyérdeműt hol nagyon jó, hol kevésbé jó filmekkel, ám hullámvölgyek ide vagy oda, az kétségtelen, hogy a mintegy négy évtizedes pályája során Almodóvar korunk egyik meghatározó alkotója lett a maga markáns kézjegyeivel és visszatérő témáival nemcsak az európai, hanem a nemzetközi színtéren egyaránt.

A bús és idős filmrendező panaszai

Hosszú életút áll tehát a spanyol sztárrendező mögött, aki 2019-ben (abban az évben, amikor a direktor betöltötte a hetvenedik életévét) egy olyan művel jelentkezett először Cannes-ban, majd a világ többi filmszínházában, amelyet nemcsak az önéletrajzi ihletésű jelzővel láthatunk el, hanem azzal is, hogy eme alkotása felér egy mozgóképes önvallomással. Ez a Fájdalom és dicsőség.

A történet főszereplője Salvador Mallo filmrendező, akinek idős korára megrekedni látszik az élete. A testét számos betegség gyötri, de ennél is fájdalmasabb számára az ebből származó kreatív válság: nem tud alkotni (filmet írni és rendezni), emiatt időskori mindennapjait legszívesebben a saját kis mikrokozmoszában töltené, amelyet a gyakorlatban a kis madridi legénylakása testesít meg.

Ebből a meglehetősen depresszív alapszituációból fog elmozdulni ő is, s a film cselekménye is annak a hírnek köszönhetően, hogy a rendező harminc éve bemutatott, s immáron klasszikusnak számító filmjét felújították, s újra bemutatót szerveznek köré, az eseményen pedig szeretnék, ha Salvador és színésztársa, Alberto Crespo is részt venne. A rendező és a színész azonban a film ősbemutatója óta nem beszélt egymással, így először kettejük viszonyát kell rendezniük.

Ha már fentebb azt említettük, hogy a Fájdalom és dicsőség önéletrajzi ihletésű, úgy ezen a nyomvonalon haladva nagyon könnyen rávághatnánk az árulkodó analógiákat: egy idősödő filmrendező mesél egy idősödő filmrendezőről, valamint arról, hogy az alkotás hiánya, egy új mű el nem készítése mekkora fájdalmat, szenvedést és depressziót képes okozni a művész számára.

Ám Almodóvar van annyira rutinos, hogy új filmjének képében ne egy dokumentarista stílusban felvett (ön)terápiás beszélgetést nézzünk közel két órán keresztül, hanem egy olyan mozit, amely egy ponton önmagára is autofikcióként hivatkozik. Ezzel a húzással pedig nem az lesz a kérdés, hogy az egyes filmbéli (vagyis fikciós) karakterek milyen valódi személynek feleltethetők meg a rendező életművéből, hanem az, hogy a főszereplőnk milyen külső-belső utazást él át a szűk kétórás játékidő alatt.

Ennek köszönhetően a filmbéli narratíva kissé töredezettnek hat, épp úgy, ahogy egy idős ember szokott sztorizgatni: nem feltétlenül egyenes vonalban halad az általa mesélt történet, hanem ide-oda kalandozik, s sokszor előfordul, hogy nem derül ki, mit is akart egy-egy közbeékelt anekdotával. Egy szabad asszociációval átitatott térben és időben mozgunk, s mintha már a kezdő képsorok is erről árulkodnának: betekintést nyerhetünk a direktor színekkel, érzésekkel teli fantáziavilágába, ahol feltár bizonyos emlékképeket, saját személyiségének fontos jegyeit, ám hogy ezeket mi, nézők miként értelmezzük, az már rajtunk múlik.

E valóság és képzelet összemosását erősíti az a szál is, hogy Salvador kipróbálja a heroint, melynek köszönhetően újabb emlékek és fájdalmak törnek fel, míg mások tompulnak. És miközben ezen az úton haladunk, érintünk néhány ismert témát is, úgymint a szülő-gyerek kapcsolat, az első szerelem, s a homoszexualitás, a kalauzunk pedig az az Antonio Banderas, aki már nyolcadik alkalommal dolgozik együtt a rendezővel, s akiben egyszerre fedezhetjük fel a kiégés közeli művészt, az anyja gondoskodásáért és megbocsátásáért sóvárgó gyermeket, s a mogorva öregembert.

Banderas visszafogott, mégis nagyon érett játékáról valóban el lehet hinni, hogy ennek a rendezőnek tényleg, de tényleg mindene fáj, de a legnagyobb szenvedés mind közül a lelki eredetű (ihlet nélküliség, ki nem mondott sérelmek, elhallgatott érzések és a többi).

Meglehet, hogy egy kicsit lassan hömpölygő film a Fájdalom és dicsőség, amely itt-ott darabossá is válik, ugyanakkor a személyességnek, valamint a nem várt lezárásának (amely egy sajátos metanarratív interpretációt ad a komplett alkotásnak) köszönhetően mégsem érdemes kihagyni. Az utóbbi évek Almodóvar-filmjeinek a fogadtatásához képest pedig egy kimondottan kellemes néznivalót kaptunk.

dráma

A magánélet és az alkotás kölcsönhatásait jeleníti meg Pedro Almondó legújabb drámája, melynek főhőse szintén filmrendező. Az egyre idősödő művész múltja... több»