Nem látni és nem szeretni

2020.03.02 09:24 Lubi Olvasottság: 288x

3

A nagy hollywoodi stúdiók egytől-egyig irigykedve figyelhetik, ahogy a Disney lassan egyeduralkodóvá válik a filmiparban. A filmes Marvel-univerzumuk úgy volt képes megszólítani a nézők tömegeit, hogy már több mint tíz éve töretlen népszerűségnek örvendenek a sorozat epizódjai. Így nem meglepő, hogy minden stúdió a bevált receptet igyekszik követni. A szerencsésebbek, mint a Warner, maguk is rendelkeznek szuperhősök filmes jogaival, noha az univerzumépítés helyett ők az egyedülálló alkotásokban találták meg számításaikat. Mindenki mást pedig lassan felvásárol az egeres cég, ahogy tette azt a Fox és a Lucasfilm esetében is, melyek közül előbbi az X-men, utóbbi pedig a Star Wars filmuniverzumok jogaival rendelkezett.

Az egykor legnagyobb stúdiónak számító Universal producerei sem ültek tétlenül. A harmincas-negyvenes években sikerre vitt klasszikus horrorfilmjeikből akarták felépíteni saját szörnyuniverzumukat, olyan filmeknek adva ezzel vérfrissített remake-et, mint a Drakula, a Frankenstein vagy a Farkasember. A sort pedig a Tom Cruise nevével fémjelzett A múmia nyitotta volna 2017-ben. Ennek a mozinak kellett volna felvezetnie a teljes sorozatot, ha időközben nem bukik el csúfosan a pénztáraknál és a kritikusok előtt. A szörnyfilmek jövője tehát kétségessé vált, egészen mostanáig, mikor A láthatatlan ember egy egészen új megközelítéssel igyekszik visszaállítani a franchise-ba vetett hitet.

H. G. Wells eredeti regényében a címszereplő egy csodálatos felfedezés hátulütőit elviselni kényszerülő, a társadalomból kiszoruló tudós kálváriáját meséli el, miközben izgalmasan és érzékletesen tárja fel fokozatos megőrülését. Ehhez képest a Fűrész filmek forgatókönyvírójaként és színészként ismertté vált Leigh Whannell feldolgozása alapvetően írja át a történetet.

A Bloomhouse égisze alatt készült produkció nem szokványos blockbusternek készült, hanem egy mérsékelt költségvetésből dolgozó, a gyártó stúdió arculatát híven tükröző vérbeli, korhatáros thriller született. Whanell már bizonyított rendezőként az Upgrade – Javított verzióval, ahol már megcsillogtatta extrém vizuális stílusát és feszült történetvezetési képességeit. Ezek az elemek legújabb alkotásában is remekül működnek.

A láthatatlan ember nemcsak az őrült tudós koncepcióval szakít, hanem a cselekményt is kortárs közegbe helyezi, főszereplőjének pedig a „rém” elől menekülő női áldozatot teszi meg. Ezzel nem csak a #metoo kampányt követő trendeknek megfelelően tud releváns témával szolgálni, de érdekes új színt is képvisel a karakter filmes reprezentációi között. A pszichés hatáskeltés úgy is képes egész jól működni, hogy a nézők elbizonytalanítására szánt kísérletek kudarcba fulladnak. Ez az irányvonal már csak a marketinganyagok ismeretében is veszett ügynek tűnik, a nézői tudatosság megerősödéséről nem is beszélve.

A megemelkedett ingerküszöbökre viszont a film kreativitással reagál. A már említett képi megvalósítás, a kameramozgás és észrevétlen effektusok, a zenéről nem is beszélve, mind remekül működnek. Kifogásunk egyedül a cselekmény második felétől megszaporodó logikai buktatók ellen lehet. Ezek az olcsó forgatókönyvi hiányosságok képesek kizökkenteni az élményből, és lerombolják az összhatást. Így gyakran támad az az érzésünk, hogy egy gagyi b-filmet nézünk, miközben A láthatatlan ember sokkal több ennél.

A film egyszerre tud izgalmas és feszült thriller maradni, miközben a családon belüli erőszak és bántalmazás témakörében is képes rávilágítani valami ritkán látottra, ami a mostani társadalmi közegben még inkább hangsúlyossá válik. Noha csak felszínesen merül el mondanivalójában, attól még meglepő és megrázó fordulatokkal képes szolgálni az alkotás. Ez egy olyan alap, amire építve örömmel várhatjuk majd a szörnyuniverzum soron következő darabjait is.