Filmbarbár   2020.05.16 19:05

Amikor már az éjszakai rettegés sem az igazi: lagymatag noir B kategóriás köntösben

:::A HOZZÁSZÓLÁS CSELEKMÉNYLEÍRÁST TARTALMAZHAT:::

Szeretem a jó film noirokat, ez sajnos nem volt az. Sajnálom a történetet, mert egy egyébként remek kiindulóponttól az alkotóknak valahogyan mégis sikerült elvergődniük egy blőd befejezésig, és ezzel agyonvágniuk egy viszonylag érdekesnek ígérkező thrillert. Noha az ártatlanul bajba került ember gyakori toposza a noiroknak, itt még maga ez a hagyományos felállás is megkérdőjeleződik a film elején, hiszen a főszereplővel együtt a néző is kétségek között vívódik, hogy valóban megtörtént-e a gyilkosság, vagy esetleg a főhősünk csupán álmodta azt.

Vince, a kisember ébredés után rémülten tapasztalja, hogy sok bizonyíték (vérfolt a csuklóján, kulcs a zsebében) akad az esemény tényleges lezajlását alátámasztandó, azonban a magánnyomozása nem vezet eredményre, nem találja azt a házat, amelynek tükrös szobájában esetleg meggyilkolhatta áldozatát. Hogy, hogy nem, az eddig érdekesnek ígérkező történet kezd lesüllyedni egy tucatkrimi szintjére, Vince rendőr sógora mintegy önszorgalomból megpróbál az ügy végére járni, miközben a másik cselekményszál Vince lelkében zajlik, s kissé bárgyú szerelmi enyelgéseknek is a szemtanúi lehetünk. A főszereplőről fokozatosan kiderül, hogy labilis idegállapotú, többször is elájul a film során, ami nem igazán teszi őt férfiassá a néző szemében.

Ennek ellenére nagyjából ő az egyetlen értékelhető karakter a történetben, a többiek (főleg a nők) inkább "díszletként" funkcionálnak. Kivételnek csupán a sógorát, Cliffet tarthatjuk, akit még úgy-ahogy sikerült jellemezniük az alkotóknak: kissé szigorú, ugyanakkor jószívű emberről van szó. Azonban még a kettejük némileg ambivalens viszonyát sem sikerült kimondottan tartalmasan ábrázolni, holott Cliff esetében pl. nagyszerű drámai szituációt teremthetett volna az, hogy ő tisztában van a Vince ellen szóló bizonyítékokkal és azok súlyával, ugyanakkor viszont kételkedik is a sógora bűnösségében.

De voltaképpen Vince bonyolult helyzete sem kap kellő kidolgozottságot, hiszen miközben egyre több olyan konkrétum bukkan fel, amely egyértelműen azt bizonyítja, hogy az álma nem csak álom volt, és hogy valóban gyilkos lehet, ezt a szörnyű titkot kizárólag Cliff-fel oszthatja meg, miközben a többiek előtt meg kell játszania magát, s alkalomadtán olyan bugyuta szövegeket adtak a szájába az alkotók, amitől a néző legszívesebben a falnak rohanna (a titkolózást feloldani akaró Bettyt pl. a legrosszabb melodrámákat idéző, "Jobb lesz neked nélkülem" típusú mondatokkal próbálja eltaszítani magától).

A figurák (viszonylagos) kidolgozatlanságán túl számomra az erőltetetten ható fordulatok voltak kimondottan zavarók. Pl. a véletlennek köszönhetően Vince, Cliff és a nők éppen arrafelé mennek piknikezni, ahonnan eljutnak a tükörszobás házba, aminek következtében Vince bűnössége egyre inkább bizonyítottnak tűnik; a történet vége felé aztán egy blődnek ható megoldás révén kiderül, hogy Vince egy hipnotizőr áldozata lett, de ez is kicsit "légből kapottnak" érezhető, Cliff – számomra legalábbis úgy tűnt – megint csak a véletlennek köszönhetően tudja összerakni a mozaikokat.

Az alacsony költségvetés ellenére ebből is ki lehetett volna hozni egy jó mozit, de sajnos nem jött össze. A színészi játékra a két férfi főszereplő esetében nem lehet nagy panasz, DeForest Kelley az első nagyjátékfilmes szerepében értékelendő kísérletet tesz a lelkileg instabil, de becsületes kisember megformálására, még ha Vince figurája kissé esetlenre is lett megírva, s több esetben kifejezetten visszataszítóan melodramatikus helyzetekbe is kényszerítik őt az alkotók. A hipnotizőr alakja azonban szerintem nem kapott elég mélységet, számomra kevésbé volt meggyőző és ijesztően gonosz, mintha nem sikerült volna kellőképpen megmutatni azt, hogy a látszólagos nyájasság mögött egy bosszúszomjas, megcsalt férj rejtőzik, aki gyakorlatilag bármire képes a céljai elérése érdekében.

Számomra ebben a hetven-egynéhány perces történetben sok minden tűnt esetlegesnek és erőltetettnek, kicsit talán összecsapott és felszínes is maradt a film. Némi érdekességet talán a fényképezés csempészett ebbe a produkcióba, egynémely jelenetben hatásosan játszott el az operatőr és a rendező a fény-árnyék viszonyokkal, igazi noiros jelleget teremtve. Szimbolikus jelentősége volt a tükörajtós szobának, amely egyrészt vizuális tekintetben remeklés, hiszen az oda betévedő szereplők alakja megsokszorozódik, így akár az emberek bonyolult belső világát is reprezentálhatja, másrészt átvitt értelemben a valóság és a látszat egymásba fonódását is jelképezheti. Azonban sajnos ezt a szimbolikát sem aknázta ki teljes mértékben a film, mint ahogyan a bűnösen is bűntelen kisember őrlődése, illetve a némileg feminin Vince és a túlzottan is maszkulin Cliff ambivalens viszonya is némileg elsikkadt.

A helyenként bugyuta és lapos cselekmény sajnos nem emelte ki azt a súlyos belső konfliktust, amely akkor játszódik le egy alapvetően inkább visszahúzódó, túlérzékeny kisemberben, ha kénytelen szembesülni azzal a félelemmel, hogy mi történik, ha a sebezhetőségét, a gyengeségeit kiaknázva rossz célokra használják fel őt. Az alacsony költségvetés ellenére is sokkal jobb film lehetett volna ebből, így sajnos elég gyenge maradt, annyi a szerencse, hogy legalább nem nyújtották el a cselekményt a végtelenségig.

Egy-két jó megoldás felhúzza ugyan a filmet közepes szintre, de összességében véve egy jellegtelen, unalomba fúló történetet kap a néző, amelyre valószínűleg már a megnézése után sem nagyon tud visszaemlékezni.