Filmbarbár   2020.09.16 20:09
2

Bűnös vagy nem bűnös? Egy kegyetlen szilveszter éjszaka története

:::CSELEKMÉNYLEÍRÁST TARTALMAZHAT:::

Ha szilveszter, akkor önfeledt ünneplés. Általában. Jelen esetben viszont egy ádáz párharcnak lehetünk szemtanúi, amely során borzalmas dolgok kerülnek napvilágra. Gallien felügyelő (Lino Ventura) beidézi kihallgatásra Martinaud közjegyzőt (Michel Serrault), aki két brutálisan megerőszakolt és meggyilkolt kislány holttestét fedezte fel. A felügyelő természetesen gyanakszik, s eleinte finoman, majd később az eszközökben sem válogatva egyre durvábban próbál az igazság végére járni. Martinaud ugyan tagad, de egy idő után elkezd a nyaka körül szorulni a hurok. Egyre több furcsaság kerül elő, amelyek mind jobban gyanúba keverik a jegyzőt, ő pedig mind kétségbeesettebben próbál védekezni.

Bűnös vagy nem bűnös? Egy kegyetlen szilveszter éjszaka története

Látszatra elég sovány a cselekmény, s úgy tűnhet, hogy egy átlagos rendőrségi "tárgyalótermi" sztorit fogunk látni, azonban fokozatosan kiderül, hogy jóval mélyebb kérdések boncolgatásában fogunk nyakig elmerülni. A film így egyszerre tekinthető kriminek és egyéni, illetve társadalmi drámának, amelyben a tisztes nagypolgári lét kifelé mutatott látszatáról lehull a lepel. Martinaud ugyanis meglehetősen megkeseredett ember, kis porszem a nagy gépezetben, ráadásul még középszerűnek és kitaszítottnak is érzi magát. S hogy a dolog még cifrább legyen, boldogtalan házasságban él a feleségével (Romy Schneider), aki az ügy megoldásának kulcsa lehet.

A nő megjelenésével egy sajátos háromszög alakul ki, ő terhelő bizonyítékot szolgáltat a férje ellen, megemlíti annak pedofil-gyanús vonzódását egy kislányhoz. A házaspár mintha egymáson próbálna elégtételt venni az átélt sérelmekért, fokozatosan kiteregetik a családi szennyest, felszínre törnek az elfojtások. Közvetlen bizonyítékok azonban továbbra sem kerülnek elő, mígnem a film utolsó percei egy váratlan és kissé erőltetett fordulattal megoldást szolgáltatnak.

Noha az Őrizetbevétel normál játékidejű alkotás, mégis igen hamar elröppen a másfél óra. Mindez jórészt az aránylag élvezetes, fordulatos cselekményszövésnek köszönhető, rendkívül tömör és komplex a sztori, és alkalmankénti belassulásoktól eltekintve végig sikeresen tartja fenn a feszültséget, a nyomasztó, súlyosan tömör atmoszférát. A film egyik zseniális húzása, hogy a nézőt az utolsó percekig bizonytalanságban tartja, s azt a kérdést lebegteti az orra előtt, hogy bűnös-e Martinaud.

A néző persze nem tud dönteni, hiszen ő maga sem tud többet az ügyről, mint a felügyelő. (S talán még az is megkockáztatható, hogy ebben az esetben nem is a bűnösség kérdése a döntő, hanem maga a nyomozás folyamata a fontos. Bizonyos értelemben véve teljesen mindegy, hogy Martinaud volt-e a tettes, sokkal fontosabb az, hogy mi játszódik le az igazság kiderülését megelőző órákban. Egyáltalán: kiderülhet-e az igazság, és ha igen, milyen módon/eszközökkel? Át lehet-e hágni írott és íratlan erkölcsi szabályokat? És amit végül megtudunk, az tekinthető-e teljes és abszolút igazságnak? Megismerhetjük-e teljes mértékben a másik embert? És ha szembenézünk a bűneinkkel, az hozhat-e bármiféle megoldást vagy megváltást? Mi történik akkor, ha egy házasság tönkrement, és az egyik fél megszállottan gyűlöli a másikat?)

Ami pedig szerintem igen lényeges, az az, hogy a filmben elmosódnak a határok a jó és a rossz között, minden szereplőnek vannak gyenge pontjai, mindenkinek az életében vannak szégyenteljes dolgok. És éppen ettől lesznek emberiek és szerethetők ezek a figurák. Nagyszerűen megírt szerepek ezek, csak éppen a sikerhez klasszis színészek is kellettek. Claude Miller rendezőnek pedig az volt a szerencséje, hogy a főszerepekre három zseniális színészt tudott szerződtetni. A feszültséghez persze az is hozzájárul, hogy a történet jelentős része egyetlen helyszínen, a rendőrségen játszódik, s miközben odabent egyre inkább eldurvulnak az események, a tömeg odakint ünnepel. (Mindez persze az egyén kiszolgáltatott helyzetét is sugallhatja, gyakorlatilag mindhárom főszereplő a saját kis világába zárkózva szenved, csak más-más módon, mindhárman magányosak, szomorúak, a felnőttlét terhei nyomják a vállukat.)

Az Őrizetbevétel nagyszerűségét mi sem mutatja jobban, mint az a tény, hogy négy évtized elteltével is ugyanolyan elgondolkodtató, nyomasztó és felkavaró. Remek történet, ügyes kezű rendező, kitűnő színészek, érzelmes zene (Georges Delerue-t illeti a dicséret), egyszóval minden adott ahhoz, hogy egy ma is elevennek ható, akár többször is megnézhető darabról beszéljünk. A minimalista felfogás mögött rengeteg érdekesség húzódik meg, csak éppen nagyon figyelnie kell a nézőnek. Az Őrizetbevétel az emberi lélek iszonyatos mélységeit és sötétségeit tárja fel, s a végére kiderül, hogy az ember mint olyan kiismerhetetlen és megfejthetetlen lény. Sajnos ritkán vetítik ezt az alkotást, pedig lenne létjogosultsága akár a tévé képernyőjén is.

2