Szemléletek ütközése

2021.02.26 09:39 Gyorvik Olvasottság: 275x

3

Sok szempontból maradandó film, különösen a tekintetben, hogy Robin Williams első olyan főszerepe, melyben lehetőséget kapott a kissé intrikus karaktermegformálásra oly módon, hogy az nem nélkülözött némi komikumot sem. A később már tőle megszokottá lett – önmagát alig komolyan vevő –, kissé kacagtató szerepek azért újra és újra feltűnnek esetében a legváratlanabb helyzetben. Ezen elvitathatatlan jelenség némileg rányomja a bélyegét azok számára, akik Williams teljes életműve részeként tekintenek e darabra. Nem csoda, hiszen a korábbi és a későbbi szerepeiben visszatérnek ugyanazok a gesztusok, melyek miatt őt többen a filmes komédia skatulyájába zárták. Ennek ellenére észrevehetők elismerésre méltó drámai képességei.

Csodálatos hangulata az évtizedek folyamán nem csökkent, az a patinás, kortalan légkör, amely a jelenetek nagy részét övezi, ismét a képernyő elé szögezi azon nézőket is, akik már többször látták. A nosztalgikus lelki benyomások iránt vonzalmat érző érdeklődők számára mindenképp ajánlott, akik valamiféle letisztult szellemiséget keresnek kissé utópisztikussá vált világunkban.

Illik is a környezet és a méltóságteljes miliő a rendező – Peter Weir – alkotói évei alatt kikristályosodni látszódott szemléletmódjához. Még jócskán élt benne a régi nagy filmesek által képviselt alkotói felfogás, a teljes önátadás a forgatás során. Bár nem első számú rendezőként került be a stábba, mégis nagyon úgy tűnik, hogy jó választás volt. Az előzőleg a Jó reggelt Vietnám! c. mozifilmben parádézó, nyughatatlan és energikus Williamsből sikerült drámai művészt faragni, legalább egy kis időre. Az egyébként rendszerint kissé lökött szerepekben brillírozó színésznek minden bizonnyal jól jött a kis kitekintés, hogy felnőjön olyan szerepekhez, mint az Álmatlanság intrikus alakja, melyben nem mással, mint Al Pacinoval játszik.

Weir emellett arra is gondot fordított, hogy Keating tanítványait valamilyen formában akklimatizálja. Ez azt jelentette, hogy gyakorlatilag kollégista módjára a forgatás alatt is végig együtt maradtak. Továbbá bölcsen rájött, hogy nem koordinálja különösebben Williamst, mert az inkább elvett volna a dialógusok dinamikájából. Ehelyett gyakran inkább a rögtönzést helyezte előtérbe, sőt a rendező számos olyan jelenetet bent hagyott a végleges változatban, amelyek egyszerűen az egykori vietnami repülős abszurd improvizációi. Nem tipikus kivétel a jellegzetes katedrára való fellépés, melyet a történet írójának személyes emlékei ihlettek.

A helyszín – a Welton Akadémia, vagy ahogyan Charlie nevezte: ’Hellton’ – a tanár és diákjai számára is a tanulóéveket jelentette. A puritán, de annál inkább prominens intézmény utópisztikusan konzervatív (ahol majdnem felnőttkorú diákok számára magyarázzák el a matematikához szükséges alapfelállást, és nem átallanak randevúra kísérni a félénkebb típusokat), szinte minden röpképes szárnyat megnyirbál. Ebben a közegben már a romantikus versek elszavalása is a határtalan szabadság érzését kelti. Keating kuriózumként érkezik a neves iskolába, és nem veszteget egy percet sem, hogy a szigorhoz szokott újdonsült tanoncai számára az általa vélt legfontosabb értékekre mutasson rá. Kollégái számára igen hamar gyanússá, érthetetlenné, nevetségessé, a nebulók számára pedig félistenné válik.

Végeredményben mindkét látásmódnak megvan a maga igazsága, a hagyományra, eltökéltségre alapuló életszemléletnek, amelyet az iskola képvisel, és Keating szentimentális, cáfolhatatlan énkifejezésének. Persze nem mindegy, hogy egy adott lelkiség mennyire áll készen a 180 fokos változásra, tisztában van-e igazán a vágyaival, céljaival és azzal, hogy képes-e megvalósítani egy teljesen más jövőképet. A diákokat felfokozott ütemben érő inspiráló ingerek természetszerűen nem mindenki számára ugyanazt a belső átalakulást hozzák meg. Persze éppen ez lenne a modern kori pedagógia egyik alapja, hogy a közösséget alkotó diákokat egyben individuumnak is tekintse a tanár, és észrevegye az apró rezdüléseket is, főleg egy olyan időben, amikor a belső sugallat, a megérzés még bőven adott lehetőséget a mérlegelésre.

Pedig a sólyomszárnyakkal megáldott Keatingnek jól látható követői is lettek, akikkel személyes diskurzusokat folytatott, szinte ismerte legbelső lelki problémáikat. Habár – ahogyan magukat nevezték – a Holt költők társasága összetartó csapatnak tűnt, nem kétséges, hogy a legszembetűnőbb eszmei ellentétpárok is egyazon csoportnak lehettek a tagjai. Volt, aki csak kíváncsiságból, volt aki teljes odaadással vetette bele magát az egykori szellemi kultúrkör újjáélesztésébe, és olyan is, aki egy az egyben ültette át a valóságba a szerelmes versek instrukcióit. Egy egyébként is mondén életszemléletű, gazdag diáknak nem nagy újdonság, a szürke hétköznapok fásult egyformaságába némán belenyugvók számára talán egy hirtelen fellángoló tűz, de a legjobban egy érdekes módon két teljesen más attitűddel rendelkező végzőst ragadja magával a szenvedély. Az egyiküket megfellebezhetetlen nyilvánvalósággal, a másikat csak titkon. A néző vajon kire szavaz? Egy minden bizonnyal drámai végkifejlettel hívogató történetben melyikükre kellene óvó tekintetét vetnie? Aki nem látta e mozifilmet, számára legyen enigma!

A krízis csúcspontja egészen a végsőkig várat magára, melynek feloldása nem teljesen egyértelmű. Az élet önmaga valóságában nem törvényszék, ami az ártatlanokat felmenti és a bűnöst elítéli. Bár ennek is vannak narratívái, főleg a – nyugati módon átvett – távol-keleti irodalomban. A közfelfogás által helyesnek vélt életpályára való jó szándékú és kötelességtudattal megerősített terelgetés még nem evidencia, akkor sem, ha az illető még nem állhat totális ítélőképességének birtokában. Keating bár megigazulást nyer bizonyos értelemben, egész életére szóló kétséget és gyötrődést visz tova magával. Ironikusan szólva – e kis idő alatt jobban megismerte némely tanítványát, mint a saját szüleik – ezzel vigasztalhatja magát.