Egy véletlen folytán kezdtem bele ebbe a filmbe, ugyanis összekevertem egy kimondottan hasonló történetű alkotással (a Mangiati vivi!-vel, Umberto Lenzi (1931–2017) 1980-ban készített filmjével, bár ha jól emlékszem, Magyarországon Élve megzabálva címre fordították).
Tulajdonképpen mivel már az elején rájöttem, hogy még nem volt szerencsém ehhez a korai olasz exploitation horrorhoz, és a videokazetták aranykorszakában kedveltem az efféle filmeket, gondoltam, miért ne adhatnék neki egy esélyt. Be kell hogy valljam, hogy eme filmnek sikerült párszor alaposan meglepnie, de ami még nagyobb szó, még megdöbbentenie is.
Az első kimondottan üde meglepetés már a legelején bekövetkezett, miszerint a korszak két igencsak ismert színésze (Ursula Andress és Stacy Keach) is szerepel benne, ráadásul nemcsak egy apróbb jelenet erejéig, hanem mindketten főszerepekben. Ez elsősorban azért is lepett meg, mert általában az efféle filmekben nem nagyon szoktak ekkora nevű színészek szerepelni, főleg akkor nem, ha már a karrierjükre bőven mondhatjuk, hogy belendült.
A másik pozitív meglepetés a története volt számomra. Általában az efféle alkotások egy kaptafára készültek, és mondhatni meglepetések nélkül szokott eltelni a játékidejük. Nos, jelen filmnél a készítők egy teljesen meglepő és váratlan fordulattal örvendeztettek meg történetileg, valahol a kétharmadánál. Persze így utólag írhatnám, hogy voltak aprócska utalások erre a fordulatra, de engem mégis váratlanul ért. Talán azért is, mert a film játékidejének a kétharmada sikeresen altatott.
Tagadhatatlan tény, hogy az első órája hiába mozgalmas, az exploitation filmekre kevésbé jellemző képsorokat kapunk. Emiatt talán egy kissé hamarabb is ítéletet mondtam magamban, de amit a játékidejének az utolsó harmadában kaptam, attól erőteljesen megdöbbentem. Merthogy ennél a filmnél az utolsó félóra az, ami igazán próbára teszi majd a nézőt (erről csak annyit írnék, hogy van abban a félórában szinte minden).
A technikai kivitelezése terén is kellemesen csalódtam, merthogy egyáltalán nem vall szégyent. Számomra egy pillanatra sem érződött az úgynevezett aprópénzhatás a jelenetein. Talán egy olyan dolgot hiányoltam, ami a legtöbb hasonszőrű alkotásnál sokkal emlékezetesebb volt, az pedig a zenei betétek. Már a film megtekintése után szinte alig emlékszem a zenei motívumaira.
A legtöbb horrorrajongó, akik kedvelik az eme stílusban készült alkotásokat, bizonyára elsőre Ruggero Deodato 1980-ban készített botrányfilmjét, a Cannibal Holocaustot, vagy Umberto Lenzi (1931–2017) egy évvel későbbi filmjét, a Cannibal Feroxot emlegetheti e témában; szerintem, ha azokhoz ez a film nem is ér fel, egy próbát bőven megérdemel.
