accattone   2021.05.08 02:05   olvasottság: <100x
3

Megáll az Idő VAN

Gothár Péter késő 80-as évekbeli filmjei jutottak eszembe a Rossz versekről. Csak míg Gothár először megtalálta a saját szerzői stílusát, és azután lett posztmodern Esterházy Péterrel együtt (Idő van, Tiszta Amerika), Reisz Gábornál ez fordítva történik. A két rendezőt mindenképpen összeköti az a törekvés, hogy nemzedéki hangulatfilmeket készítsenek, de most még elválasztja, hogy Reisz túlságosan ragaszkodik a konkrét idézetekhez. Sokszor harsányan röhögős, de néha már fárasztó, ahogy klasszikus egyetemes filmtörténeti referenciák kerülnek vászonra a humorforrás kedvéért.

Van olyan jelenet is, ami egy közepesen szórakoztató, pár napig vicces youtube mashup színezetét ölti, pl. a Sztálin-Arany hasonlat. Az ilyen ambivalens szerzői megoldásokért kár, ezeket érdemes lenne átrostálni. Mégis úgy érzem, a rendező inkább többé, mint kevésbé helyezi el biztos kézzel őket a Rossz versek cselekményében. Ha csak hangulatfestő funkciójuk van, maradhatnak a kényelem kedvéért, de úgysem ezeket raktározza el a néző, legalábbis én nem.

Megáll az Idő VAN

Elraktározódnak viszont a roppant erős "vágás nélküli" átmenetek. Reisz olyan szinten képes átélhetővé és generációsan jelentőssé tenni a vizuálisan egymásba fonódó tér-idő ugrásokat a narratíván belül, ahogy jelenleg egyetlen magyar filmrendező sem. Legutóbb nagyjátékfilmben csak Olivier Dahan Piafjában láttam egyetlen hasonlóan súlyos drámai jelenetet (de szóljatok, ha láttatok még ilyet, mert nagyon megnézném): Marcel Cerdan halálhírének fogadása a hálószobában, majd a művésznő gyötrődő kilépése a bejárati ajtón túl rá váró színpadra. Sajnáltam is, hogy a rendezői vízió csak odáig tartott ki. Sorozatban ugyanilyen átütő volt legutóbb az Euphoria című HBO-produkció (amelynek részben Rév Marcell vezető operatőr stílusa szabta meg a vizuális-narratív koncepcióját).

Ahol Reisz Gábor víziója a legerősebb, az az egymásba fonódó Nyolc és fél-szerű keverék dramaturgia, amelyben négy korosztály folyamatosan reflektál egymásra. Ebben nekem a legkedvesebb nem a nosztalgiafaktor volt, hanem inkább a jelenidejű történések: a Margit-hídon keresztülhurcolt ajtóval előadott "performansz", vagy a családi asztalnál lejátszódó politizálgatás a vérnyomásmérő slusszpoénjával. Ott voltam, átéltem. Ezek olyan időtlen, élményszerű betétek, amilyeneket Nóti Károly írt a két világháború között mondjuk a Hyppolitba, a Meseautóba, vagy bármelyik karakteres komédiába.

Ha ezen a szürreális vonalon halad tovább, és nagyobb hangsúlyt fektet a tágabb kelet-közép-európai élményvilágra (mert sajnos sok mindent csak mi, magyarok érthetünk), még az is előfordulhat, hogy a régió Y-generáció megtalálja a maga nagyjátékfilmes hírmondóját. Két fokkal jobb dialógusírót ajánlanék hozzá, mondjuk egy olyat, amilyen jelenleg Armando Iannucci, hogy még egy kicsivel közönségbarátabb legyen.

dráma | vígjáték

Miután barátnője, Anna, aki éppen Párizsban tölti ösztöndíjas éveit, szakít vele, Tamás élete darabjaira hullik. A harmincas évei elején járó férfi a múltba merülve... több»

3