Noha nem szoktam elzárkózni az elől, hogy alkalomadtán egy-egy filmet újranézzek, a Szentjánosbogarak sírját felvettem a "nem szeretném még egyszer látni" címet viselő képzeletbeli listámra. Nem azért, mert rossznak tartanám, hanem azért, mert lelkileg-érzelmileg nagyon megviselt. Szerintem ez az egyik legnyomasztóbb és leginkább megindító film, amely valaha készült, és habár műfajilag anime/rajzfilm, nem igazán tudnám gyerekeknek ajánlani.
A történet a második világháborúban játszódik Japánban, és meggyőző erővel tárja fel az egyszerű japán emberek szenvedéseit. Egy család lassú pusztulását követhetjük nyomon e másfél órában, láthatjuk, hogy hogyan próbál kétségbeesetten életben maradni két gyerek akkor, amikor a felnőtteknek is nagyon nehéz feladat ez. A történet írója a saját élményeit, traumáit próbálta feldolgozni ezzel a történettel, s jól látszik, hogy ezek a tragédiák soha el nem múló sebeket tudtak ütni egy nemzedék lelkén.
Igazi háborúellenes alkotás ez, amely (legalábbis én úgy érzem) egyaránt bírálja mindkét szembenálló felet: az amerikaiakat a civil lakosság bombázásáért és elnyomorításáért, a japánokat a sokszor értelmetlenül dacos hozzáállásukért, illetve azért, mert – legalábbis a film cselekménye szerint – nem tettek meg mindent a szerencsétlen sorsú gyerekek/felnőttek megsegítéséért (de valamilyen szinten a gyerekeket is kritizálja a történet, mert nem hallgatnak a felnőttek intésére, noha olyan szélsőséges helyzetekben, mint egy háború, egy-egy könnyelmű döntés akár emberéletekbe is kerülhet).
Jóllehet akad néhány valóban megrázó jelenet a filmben – például amikor a gyerekek anyjának a holttestét viszik elégetni, és a testét már ellepték a férgek, ezt például én sem bírtam ki sírás nélkül –, a történet egyik hangsúlyos pontján, a befejezésben a modern város képe látható, ami az újrakezdést, a túlélést jelképezheti, s utalhat arra is, hogy néha rettenetes áldozatok árán vezet az út a jövőbe (de akár figyelmeztetés is lehet, hogy a későbbi nemzedékek ne feledkezzenek el az ősökről, azokról, akik esetleg életüket áldozták azért, hogy ők élhessenek). Ugyanígy a címet is tekinthetjük szimbolikusnak, a szentjánosbogarak akár a túl korán meghaltakra is utalhatnak. A film egy rosszul működő társadalmat mutat be, és felhívja az emberiség figyelmét arra, hogy a háború a lehető legrosszabb dolog, ami a világon történhet.
A történetben ugyan nincsenek élő szereplők, megítélésem szerint az animés megvalósítás legalább annyira hatásos, mintha élőszereplős alkotást látnánk, vagy talán még hatásosabb is. Az emberek ugyanis hajlamosak a sztereotipizálásra, s elképzelik, hogy egy "rajzfilm" biztosan valami bájos gyermektörténet lesz, így felér egy gyomorszájon vágással ez a film. A Szentjánosbogarak sírja nagyon ügyesen operál az érzelmekkel, képes megragadni a hátországban szenvedők mindennapjainak kisebb-nagyobb tragédiáit, és ábrázolni azt a kettősséget, ami csak egy olyan szélsőséges helyzetben nyilvánulhat meg, mint egy háború.
Miközben folyamatos a pusztulás, az éhezés, egyre nagyobb a kilátástalanság, Szeita képtelen búnak adni a fejét, és a haldokló kishúgát (illetve önmagát is) bolondozással próbálja életben tartani. Keserédes és tragikomikus kísérlet ez a tragédia elkerülésére, a néző szívszorongva várja, hogy mi fog történni a két fiatallal, meddig maradhatnak életben ilyen körülmények között. Már-már vonneguti hangulatot idéz ez az abszurdba hajló, mégis jórészt hihető történet, ez a groteszk haláltánc, amikor az életigenlés, az életösztön, a gyermeki naivitás még akkor is dolgozik, ha már csak a látszat maradt, és ha a bolondozás csupán az utolsó kétségbeesett kísérlet a valós szörnyűségek eltagadására és túlélésére. Illetve mindez jelentheti a boldog gyermekkor megélésére tett kísérletet is, egy olyan boldog gyermekkorét, amelyet sok embertől tagadott meg például a II. világháború iszonyata.
Egy "unortodox" felnőtté válási történetet láthat itt a néző: a gyerekeknek sem lelkileg, sem testileg nincs esélyük a felnőtté válásra, holott több más filmben éppen az válik hangsúlyossá, hogyan tette koraéretté a gyerekeket például egy háború. Rendkívül nyomasztó, ugyanakkor mélyen emberi film ez, amely nem akar hatásvadász lenni, mégis megindító. A magam részéről ajánlanám is mindenkinek a megtekintését, meg nem is, annyi bizonyos, hogy aki egyszer látta a Szentjánosbogarak sírját, az nem fogja elfelejteni.
88 Szentjánosbogarak sírja (1988)
A Chihiro Szellemországban és A vándorló palota alkotói ezúttal egy szívszorító, igaz történetet tárnak elénk, amely két testvérpár megpróbáltatásait kíséri végig a... több»
Szereplők: Crispin Freeman, Tsutomu Tatsumi, Ayano Shiraishi, Yoshiko Shinohara, Akemi Yamaguchi
