Andrew Lloyd Webber 1981-es musicalje még egy olyan ragyogó életműben is előkelő helyet foglal el, mint amilyennel a musicalkirály rendelkezik. Bemutatása óta nagy népszerűségnek örvend a világ színpadain, a Brodway 3. legröbbett játszott darabja, illetve 2018-ban a Madách Színházban is 35. jubileumát ünnepelhette.
Andrew Lloyd Webber műveit hasonló sikerrel adaptálják filmvászonra is; jó példa a Jézus Krisztus szupersztár, Az operaház fantomja vagy az Evita. Azonban a Macskák egy elvont darab, látványvilága nehezen megfogható, bizarr, cselekménye mintha egyenes ív nélkül lebegne az éterben, szereplői pedig macskabőrbe bújt emberek. A színpadi megvalósítás remekül megragadja és visszaadja mindezt, de ahhoz, hogy egy film cselekményeként megállja a helyét, a színdarab teljes átdolgozása szükséges. Egy átdolgozással pedig azt kockáztatnák, hogy épp a lényeg vész el, az a varázs, ami szerethetővé teszi az eredetit. A Macskák megfilmesítésnek gondolata mégis felmerült már a 80-as években, azonban a nagyszabású hollywoodi megvalósításra egészen 2019-ig kellett várni.
A rendező, Tom Hooper korábbi munkái (A király beszéde, Nyomorultak, A dán lány), valamint az impozáns casting (Judi Dench, Ian McKellen, James Corden, Idris Elba, Jennifer Hudson, Rebel Wilson, illetve Taylor Swift és Jason Derulo) bizakodásra adtak okot, azonban a végeredményt látva azt kívánjuk, bár megvalósítatlan maradt volna ez a projekt... A zene zseniális, bár Jennifer Hudson kivételével nem igazán találták meg a megfelelő embert az egyes dalokhoz. Ez önmagában még megbocsátható lett volna, azonban minden más fronton bukik a film.
Tom Hooper nem kockáztatott, és a színpadi művet egy az egyben átemelte a vászonra. Vagyis cselekményről nem igazán beszélhetünk, egy dalverseny, a Karmincabál keretei között a sok-sok macska mindegyike énekel magáról egy dalt, aztán távozik. Ezzel – két legyet egy csapásra – a karakterábrázolás lehetőségétől is elvágta magát. A látványelemek tekintetében túlzásba esett; nem elég , hogy giccses, de túl sokszor kiáll a CGI lóláb is. Bár színeiben kifejezetten hangulatos, zavaróan sokszor tetten érhető a vetített háttér. Az arányokat teljesen hanyagul kezeli, a szereplők a házi Macskák és a normál emberek között váltogatják a méretüket. Még zavarba ejtőbb, mikor egy jeleneten belül megnőnek és összemennek (pl. mikor Victoriát kidobja egykori gazdája, egy egészen kicsiny zsákot cipel és dob el, majd a csomag hirtelen emberméretűvé dagad).
Legmegosztóbb eleme pedig a Macskák kinézete. CGI segítségével csináltak "Macskákat" a színészekből, aminek a groteszk, amorf macska-ember lények lettek az eredményei. A legnagyobb baj talán az, hogy komolyabban meg sem próbálták Macskáknak láttatni őket, a bundás test és a farok kivételével teljesen emberi a testfelépítésük, az arcuk, valamint a mozgásuk is, éppen ezért bizarr, mikor macska módra viselkednek, pl. tálakból lefetyelnek, fújtatnak egymásra és hasonlók. Jelmezekkel és maszkokkal ennél garantáltan többre vitték volna.
A Macskák olyan szinten el lett rontva, hogy itt már egyértelmű, hogy a rendező és akik részt vettek benne, nem azt látják és hallják, amit a néző.
