Az 1980-as évek amerikai slasheráradata sok, többé-kevésbé ügyesen összetákolt filmmel okozott álmatlan éjszakákat az ijedősebb nézőknek. Azonban míg az amerikai slasherek/horrorok/thrillerek jelentős része ismertté vált magyar nyelvterületen is, addig más nemzetek terméséről viszonylag keveset tudunk. Valószínűleg a kanadai thrillerek közül is csak kevés filmcímet tudna említeni a legtöbb ember, de némileg talán meglepő módon mégis akadt egy-két olyan film, amely viszonylag korán eljutott hozzánk is, még ha nem is váltak különösebben ismertekké. Ez utóbbiak közé tartozik a Látogatási idő is, amely különböző hangalámondásos verziókat követően a VICO (igen, a nem tinikorúak joggal kaphatják fel a fejüket e név olvastán) egy szinkronos változattal örvendeztette meg a magyar közönséget. Bár ne tette volna, de erről később.
A Látogatási idő a műfaj jól bejáratott kliséivel operáló, kevés eredetiséget és önállóságot mutató, a tisztes középszernél tovább sajnos nem jutó alkotás lett, és az alkotói gárdát elnézve valószínűleg nem is lett volna kapacitás ennél többre. A sztori középpontjában egy tévés műsorvezető, Deborah Ballin (Lee Grant) áll, akit egy titokzatos gyilkos először a házában próbál megölni, majd miután a nő a kaszabolást túlélve kórházba kerül, a tettes oda is követi. A viszonylag hosszú (egy és háromnegyed órás) játékidő azonban meglehetősen soványka cselekményre épül, így viszonylag sok időhúzó jelenet látható a filmben, és jó néhány olyan figura is szerepel a sztoriban, akiknek az égegyadta világon semmilyen releváns szerepük sincs a cselekmény előmozdításában, csupán a gyilkos újabb áldozatai (vagy áldozatjelöltjei) lesznek. A gyilkos viszonylag hosszabb ideig névtelen-arctalan rém marad, és csak fokozatosan lepleződik le. Colt (Michael Ironside) igazi pszichopata, aki pont azért félelmetes, mert első látásra hétköznapinak tűnik. Az alkotók itt ügyes húzással nem egy lihegő, hörgő kretént alkottak meg, hanem egy átlagos, normálisnak látszó férfit, akiről apránként tudjuk meg, hogy könyörtelen, impotens, szeret leskelődni, és élvezettel fényképezi le az áldozatai szenvedését, haláltusáját. Késsel szurkálja halálra az áldozatait, ami a hasonló témájú filmekben sokszor ugyancsak a gyilkos impotenciájára utal. Az alkotók megpróbálkoztak ugyan valami lélektani háttér felvázolásával, az azonban eléggé elnagyoltra sikerült, csupán néhány flashbacktöredékből következtethetünk arra, hogy Colt egy diszfunkcionális családban nőtt fel, ahol az apa agresszív volt, az anya pedig elhagyta a családot, így Colt is nőgyűlölővé vált. Ami viszont meglehetősen kimódolttá teszi a történetet, az az, hogy a férfi simán be tud jutni bárhová, a szigorúan őrzött kórházba is behatol, bárkit ki tud játszani, és az is eléggé furcsa, hogy éjszakánként a kórház ennyire kihalt, mintha sem betegek, sem ápolónők nem lennének sehol. Ezzel együtt is akad a filmben néhány feszült jelenet, de összességében eléggé lapos a cselekmény, és valójában nincs is kiért izgulni, hiszen a néző nagyjából előre sejtheti, mi fog történni.
Egyértelműen Michael Ironside a film legjobb szereplője, ő viszi el a hátán a sztorit. Kissé Jack Nicholsonra emlékeztető külseje felidézheti a nézőben például a Ragyogás őrült férfifiguráját, de az utókor nézőinek akár a két évvel későbbi Terminátor is eszébe juthat, főként a végső hajszát látva, amikor Colt könyörtelenül, akadályokat nem ismerve tör Deborah megsemmisítésére. Sajnos a film többi szereplője hol jó, hol gyengébb színészi teljesítménnyel rukkol elő, az azóta szétbotoxolt arcú rémséggé vált Lee Grant számomra túl sok volt helyenként. Mások munkásságát sem nagyon tudnám kiemelni, René Verzier operatőri munkája a néhány érdekes kamerabeállítás ellenére is feledhető, mint ahogyan Jonathan Goldsmith zenéje sem tesz hozzá túl sokat a filmhez, leginkább csak az idegesítő vonóscincogtatásig jut el.
A szinkron pedig egyenesen gyalázat, kappanhangú férfiak és férfihangú nők szólaltatják meg magyarul az egyes színészeket, így a női figurák kb. transzvesztitáknak tűnnek, míg a láthatóan a serdülőkor előtt álló gyerekeknek is sikerült túlkoros szinkronhangokat találni. Nem is csodálom, hogy ezért a rettenetért senki sem vállalta a felelősséget, és nem tudjuk, ki volt a szinkronrendező, míg a szinkronhangok egy részét legalább az iszdb.hu-ról meg lehet tudni.
Végeredményben a film tisztességes iparosmunkának nevezhető, amely szinte semmi újat sem tesz hozzá a műfajhoz, és amely akár nyugodtan ki is hagyható, nem sokat veszít az, aki nem látja.
64 Látogatási idő (1982)
Egy őrült, nőgyűlölő gyilkos megtámadja otthonában Deborah Ballint, a feminista tévés műsorvezetőt. A nő túléli a traumatikus élményt, de amikor a gyilkos erről tudomást... több»
Szereplők: William Shatner, Lee Grant, Linda Purl, Michael Ironside, Lenore Zann
