A csehszlovák filmekről az „átlagnézőnek” legtöbbször a vígjátékok jutnak eszébe, vagy éppenséggel még néhány tragikusabb/szatirikusabb mű (mint pl. a Szigorúan ellenőrzött vonatok vagy a Pacsirták cérnaszálon). Valószínűleg csak kevesen asszociálnának a kissé merészebbnek tűnő kísérletezgetésekre (Vámpír négy keréken), és jó néhány olyan alkotás született, amely még az egykori keleti blokk országaiban is jóformán ismeretlennek mondható (legalábbis Magyarországon valószínűleg az). Ez utóbbiak közé tartozik jelen filmünk is, amely első pillantásra disztópikus sci-finek tűnik, ám végső kicsengésében inkább társadalmi-történelmi parabolaként értelmezhető.
A történet kezdetén homályos utalásokat kapunk valamiféle nukleáris háborúra, de voltaképpen nem maga a háború lesz érdekes az alkotók számára, még csak nem is az a hagyományos posztapokaliptikus narratíva, amit sok más későbbi filmből megismerhettünk. A Világvége… mondanivalója kicsit messziről indít: néhány nő kóborol egy elhagyatott, néptelen vidéken, látszólag céltalanul. Nem tudjuk, kik ők, és hogy hová is tartanak. A film első fele éppen ezért ugyanilyen céltalannak, értelmetlennek tűnik, meglehetős lassúsággal és epizodikus történésekkel telnek el a percek. Annyi kiderül, hogy néhány fiatal lány egy idős nő vezetésével vándorol a hegyek között, de a küldetésük lényege csak később tisztázódik. Voltaképpen a film egészében nincs igazi jellemrajz, azonban már a történet kezdetén megmutatkozik a lányok erőszakos, közönyös jelleme.
A Világvége… második fele sem kimondottan mozgalmas, ám itt jutunk el a cselekmény lényegének megértéséig. Az idős nő azzal a céllal vándorol a lányokkal, hogy fiatal férfiakat találjanak, akik képesek gyereket nemzeni, így fenntartva az emberi fajt. Ám miután eljutnak az egykori Ózon Hotelbe, ott csak egy öregembert találnak, aki vendégül látja őket. A férfi és az idős nő között bimbózni kezdenek az érzelmek; ők még a „régi világban”, a háború előtti időszakban nőttek fel, és kifinomultan, érzékeny módon társalognak egymással. A fiatal lányok ugyanis semmit sem tudnak a múltról, sivár tárgyi és érzelmi közegben nőttek fel (már a pusztulást követően), gyakorlatilag csak az alapvető ösztönök éltetik őket, és az értelmetlen agresszió jellemzi őket (mindenféle szívfájdalom nélkül, sőt talán örömmel gyilkolnak meg állatokat, a film ezt több ízben meglehetősen naturalista módon ábrázolja). A film valódi lényegét pedig éppen ez a kontraszt, a múlt és a jelen összeütközése mutatja meg. A történet második fele valódi parabolává válik, a keserű jelen – és a még keserűbb jövő – ellentétbe kerül a megszépült múlttal; a jelenben csak pusztulás van, kilátástalanság, erőszak, a múltban ehhez képest paradicsom volt. Az idős férfi és az öregasszony a polgári értékek hordozói (mintegy szimbólumai), akik szépen lassan kikopnak a világból. A Világvége… voltaképpen a polgári világot, a régi értékeket siratja el (igen jellemző az a pillanat, amikor az öregember „pani Hubertusovának” szólítja az idős nőt, aki elábrándozik azon, hogy milyen régen szólították őt így), miközben kétségtelenül maró kritikát gyakorol a saját korát illetően. A fiatalok, akiknek a jövőt kellene biztosítaniuk, gyakorlatilag félállati ösztönlényekké degradálódtak, és a nők egyetlen feladata a gyereknemzésre alkalmas férfiak megtalálása, illetve maga a gyereknemzés lett. A film vége nyitva hagyja ezt a kérdést, és a nézőben felmerülhet az a gondolat, hogy vajon milyen jövőre lehet így számítani, egyáltalán érdemes-e élnie az embernek ezen a bolygón, ha ilyen kegyetlen, cinikus, érzéketlen emberek fognak elszaporodni (ha el fognak).
A film cselekménye viszonylag szikár, főként a történet második fele válik némileg érdekesebbé. Igazából csak addigra bontakozik ki a női csapat missziójának lényege, s valójában a figurák sem túlságosan kidolgozottak. Ez bizonyos szempontból hátrány, hiszen a lassú cselekményvezetés mellett ez jelenthetne valami érdekességet, ugyanakkor viszont főként a fiatal lányok esetében jelezheti ez az elszemélytelenedést, az uniformizálódást; ezek a lányok tucatemberek, érzéketlenül nőttek fel, szülők nélkül, nincsen igazi egyéniségük (azaz lényegében véve a kommunizmus kritikája is kiolvasható ebből a rendezői attitűdből). Ennélfogva főként csak a két idősebb színésznek van lehetősége arra, hogy igazán élő figurákat játszhassanak el, a fiatal színésznők teljesítménye eléggé halovány. Összességében véve számomra kicsit csalódás volt ez a film, többet vártam volna tőle, főleg az első fele tűnt igen vontatottnak. De nem bántam meg, hogy megnéztem, a vége katartikus erejűre sikerült, s rendkívül pesszimista képet adott egy nyomasztó világról.
