Elvis Presley élete és történelmi jelentőségű pályafutása régóta nagyvászonra kívánkozott, azonban az, hogy mindeddig nem készült belőle nagyobb szabású mozifilm nem feltétlenül baj. Egy ilyen örökséget ugyanis méltóképp kell kezelni. Baz Luhrmann, a zenés filmek virtuóza eddigi munkássága alapján (Vörös-függöny trilógia, a Moulin Rogue zene-, és látványorientált videoklip-hatású filmnyelve) tökéletesen alkalmasnak bizonyult a feladatra.
Luhrmann epikus-színpadias stílusa és a kiváló alapanyag találkozásából pedig egy szuggesztív, ám elvont és megfoghatatlan Elvis-portré született.
Az első csavarral rögtön a film elején szembesülünk: a történetet nem Elvis szemszögéből, hanem egy megbízhatatlan narrátor, Tom Parker "ezredes" szájíze szerint tálalva kapjuk.
Az Elvis menedzsereként ténykedő ezredes, a maga manipulatív, saját szerepét kiszínező, önmagát ajnározó módján vezet végig Elvis életútján. Elmeséli gyerekkori kötődését a jazzhez, és meghatározó találkozást a gospellel, mely során felismerte az zene valódi erejét. Az első fellépéseit, amik megalapozták kölcsönös szimbiózisát a közönségével, stílusa kiforrását, ahogy a hallgatag memphisi fiúból megszületik a rock ’n’ roll királya. Priscillával való házasságát, Lisa Marie születését (aki később feleségül ment a pop királyához, Michael Jacksonhoz), szakmai és magánéleti hanyatlását, végül pedig halálát.
Baz Luhrmann, a tőle megszokott módon nem egy bevett panelekből építkező életrajzi filmet készített. A filmnek ugyanis nincs klasszikus értelemben vett cselekménye. A történések és az életrjzi adatok helyett inkább Elvist, mint jelenséget vizsgálja: a közönségre gyakorolt lehengerlő hatásának mibenlétét, a zenével való elemi kapcsolatát és azt az életérzést, amelyet a maga korában képviselt. Nem Elvis fejébe és lelkivilágába hivatott betekintést nyújtani. Nem mint hétköznapi embert, vagy alkotóművészt látjuk őt, hanem olyan bálványként, amilyennek a korabeli rajongói látták őt. Ugyanazt az Elvis-lázat hozza el nekünk, ami Amerikán is végig söpört az 50-es, 60-as években. Az ezredes rendre többes szám 2. személyben, kívülálló közönségként hivatkozik a nézőre, ezzel egyértelműsítve Luhrmann szándékát. A módszer szokatlan, de működik : a filmélmény beránt és végig leköt.
Az audiovizuálisát terén Luhrmann felülmúlt minden várakozást: a látványvilág színes, részletgazdag, korhű és gyönyörű. A hangzásvilág, és az Elvis-dalok nemcsak egy videóklippel, de egy koncerttel is felérnek.
Az az igazi aduászt a színészi játék képviseli. Austin Butler egy élethű és hiteles Elvis Presley-t kelt életre, játéka zsigeri és mentes a sallangoktól. Tom Hanks, mint a szélhámos ezredes persze némileg lopja a showt Butler elől, de a film végére kiviláglik, hogy ez így van jól. A veterán színészlegenda és a feltörekvő, fiatal színész közötti egyenlőtlenségek leképzik Elvis és Tom Parker toxikus kapcsolatát. Bár Elvisen volt a világ szeme, a háttérben az ezredes mozgatta a szálakat. Egyébiránt pedig Tom Hanks és Austin Butler között remek kémia van, színvonalasan dolgozik össze a két színész.
Említést érdemel még a Priscilla Presley-t alakító Olivia DeJonge, az Elvis szüleit alakító Helen Thomson és Richard Roxburg, vagy a B.B.King-et megformáló Kelvin Harrison Jr. is.
Baz Luhrmann filmje tehát egy nem mindennapi alkotás, nem a cselekményével akarja megragadni a nézőket, nem hozza közelebb a címszereplőt, sőt semmi újat nem tudunk meg róla. Ahelyett, hogy emberibbé tenné és eloszlatná az Elvis körüli kultuszt, inkább ráerősít és tovább építi azt. Nem követi a szabályokat, ahogy Elvis sem tette. Éppen ezért hozzá méltó mű.
78 Elvis (2022)
Elvis Presley-t a rajongók egyszerűen csak A királyként említik, a legendás sztár élete és munkássága pedig zenészek generációit inspirálta. Ezúttal pedig egy olyan... több»
Szereplők: Tom Hanks, Dacre Montgomery, Kodi Smit-McPhee, David Wenham, Austin Butler
