Tartalom nélkül a forma

2022.08.06 20:50 filmtro.hu Olvasottság: 1449x

5

Biztos rengeteg embert sokkol (majd) ez a film, de aki nem hagyja figyelmen kívül, hogy egy A24-produkcióról van szó, és a rendező Alex Garland, az legalább beköti a biztonsági övet, mielőtt megnézi. Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy a film utolsó harmadában nem voltam konstans rémületben, de amikor véleményt alkotok róla, akkor ez nyom a legkevesebbet a latba. Mármint a tény, hogy a David Lynch festményeinek szürrealitását is meghaladó mozgóképes ámokfutásnak vagyunk kitéve, nem fog sem elvenni, sem hozzátenni a film értékéhez, de annyit mindenképp meg kell jegyezni, hogy a különleges effektek minden elképzelést felülmúlóan kiválóak voltak.

Összességében nagyon vegyes érzéseket hagyott bennem a film. Kezdem a jóval, mert talán ez a legszembetűnőbb. Szó szerint, ugyanis a film vizuális világa minden egyes másodpercében pontosan megtervezett és a legmagasabb művészi színvonalon kivitelezett. Gyönyörű fényképezés, a színek, a kameramozgások, a megvilágítások, egyszerűen csak szuperlatívuszokban tud az ember nyilatkozni a látványról. Erősíti a vizuális hatást a filmet az elsőtől az utolsó másodpercéig átszövő szimbolizmus. A vörös és zöld színektől kezdve, az almán át, a várandósság és az újjászületés szürreális megjelenítéséig minden motívum szimbolizál valamit a főhős életében, és ezek a szimbólumok olyan erőteljesen jelennek meg vizuálisan, hogy az is megérti, aki egyébként az ilyeneken át szokott siklani. A képi világon túl természetesen a filmzene és a betétdalok kiválasztása, valamint a sound design is tökéletes – gyakorlatilag az első képkockától kezdve berántja a nézőt az elérni kívánt hangulatba.

Ami igazán sokat nyomott még a latba a pozitív oldalon, az a színészi teljesítmény. Egyfelől Rory Kinnear szó szerint ezerarcú, és minden karakterében hiteles alakítása annyira erőteljes, hogy bele telt egy kis időbe, mire felismertem, hogy mennyi szerepet alakít egyszerre. Jessie Buckley az, aki miatt érdemes még megnézni a filmet. Elfogult vagyok ugyan, de szerintem nem alaptalanul: a színésznő szavak és mozdulatok nélkül is, a legfinomabb arcrezdülésekkel képes érzéseket és gondolatokat tolmácsolni. A traumatizált állapotban lévő főszereplő rendkívül komplex és folyamatosan változó lelkiállapotát a tőle már szinte megszokott pontossággal és átéléssel adja vissza. Még a legintenzívebb jelenetekben sem játssza túl a szerepét, semmit nem nagyol el, rendkívül érzékeny, sokrétű, finom játék jellemzi az alakítását.

És akkor jöjjön az, ami negatív irányba húzza nálam a mérleg nyelvét:

Azzal még nem lenne baj, hogy relatíve sokféle párkapcsolati és emberi problémát vet föl: verbális (és fizikai) abúzus, manipuláció, gázlángozás, áldozathibáztatás, traumafeldolgozás stb. Viszont ezeket a problémákat szinte csak felveti, leteszi elénk, de körül sem járja, ki sem fejti részletesebben, megoldási vagy megküzdési technikákról meg végképp szó sincs. Felteszem, hogy nem is volt célja a rendezőnek, hogy kifejtse ezeket a nagyon is fajsúlyos és rendkívül aktuális kérdéseket, de ez nem segít azon, hogy óriási hiányérzete marad az embernek. Ha nem lenne Jessie Buckley lenyűgöző játéka és a gyönyörű fényképezés, akkor megkockáztatom, hogy értelmetlen lenne az egész film, hiszen szó szerint semmi más nem történik, mint hogy lepakolják elénk ezeket a problémákat, és otthagynak vele minket. Persze mindezt intenzíven és szemet gyönyörködtető szimbólumrendszeren keresztül teszik, de attól még legalább úgy kong az ürességtől a sztori, mint ahogy a főhős hangja visszhangzik abban a baljós alagútban.

Összegezve: egy formailag, technikailag és művészileg szinte hibátlanul összerakott, de tartalmát tekintve nagyon komoly hiányokkal küzdő filmmel van dolgunk, ami tényleg ordít egy jobb forgatókönyvért. Ha sikerült volna megfelelően megírni, akkor ez egy legalább 9/10-es alkotás lett volna, de így egy hatosnál többet nem tudok rá adni, ami tényleg nagy kár, mert ez így egy hatalmas, kihagyott ziccer.