Valószínűleg szembe megyek az egész világgal, de ez van: én nem utáltam ezt a sorozatot, nem untatott, és alapvetően nem is idegesített halálra. Persze nem olvastam az alapjául szolgáló Sally Rooney regényt sem, de ez valószínűleg nem sokat jelent, hiszen a kritikák többsége nem arról szól, hogy az adaptáció rossz, hanem már az alapművel sem elégedett a többség. Ellentétben az írónő másik regényével, és az abból készült sorozatadaptációval, a Normális emberekkel, amely hatalmas sikert aratott mind a könyvek, mint a sorozatok világában.
A Baráti beszélgetések persze nem az év sorozata. Nem is klasszikus felnövéstörténet, még ha azért mégiscsak fejlődik benne valamelyest az egyik főszereplő: Frances. Igen, út- és önkereső fiatalokról van szó, akik így vagy úgy, de sérültek, introvertáltak, vagy épp extrovertáltak, mindenesetre képtelenek normálisan beszélgetni egymással, vagy kifejezni az érzéseiket. De ez nem jelenti azt, hogy nincsenek érzéseik, vagy ne tudnának kommunikálni - egyszerűen csak a társas kapcsolatokban, legyen az párkapcsolat vagy barátság, csetlenek-botlanak. Rendesen megkérdőjelezhető szituációkba keverednek, hibás döntéseket hoznak, néha meg egyszerűen nem is döntenek, csak sodródnak az eseményekkel.
Egyébként teljesen megértem, hogy ez a legtöbb embert kiakasztja, és nem ezt szeretné látni a képernyőn, de ha kellő távolságból nézzük, és nem várjuk el a 2010-es, 2020-as évek huszonéveseitől, hogy érett felnőttként mozogjanak a világban, akkor máris sokkal elnézőbbek lehetünk velük. Sőt: pont azt értékeltem az egész sorozatban, hogy teljesen valóságosnak hatott. Mert ha néhány lépés távolságból tekintünk a világunkra, akkor biztos, hogy megtaláljuk benne a Frances-eket, Bobbikat, Nick-eket és Melissákat.
És ha már a valóságnál tartunk: külön nagyra értékeltem, hogy szó szerint az összes filmes és sorozatos klisét nagy ívben kerülte a forgatókönyv. Itt nincsenek melodramatikus veszekedések, összeborulós kibékülések, sablonos párbeszédek (persze a szaggatott, félmondatos dialógokból nehezen is lehetne kliséket kihozni), hanem minden nagyjából azon a fékezett habzású módon folyik, ahogyan az a valóságban szokott lenni. És igen, ez baromi unalmas tud lenni, de ha közben van az embernek ideje elgondolkodni az egyes helyzetek morális hátteréről anélkül, hogy szájbarágós megoldásokkal vezetnének minket, talán megbocsátható az alacsony fordulatszám. Ráadásul mindezt nem unalmas, hanem nagyon is hiteles és realista játékkal jelenítik meg a színészek, különösen a Frances-t alakító, elsőfilmes Alison Oliver.
Összegezve: ez nálam egy közepesen jó kis történet volt, mert alapvetően utálom a tökéletes sablonkaraktereket és klisés szituációkat, a túljátszott érzelmeket és a didaktikus jellemrajzot, ellenben kifejezetten kedvelem a furcsa, hibákkal és hétköznapi traumákkal terhelt szereplőket, és a lassabb történetfolyamot. Lassúsága és látszólagos sehová sem vezetése ellenére azért megvan a maga ritmusa (ehhez nyilván nagyban hozzájárul az alig félórás epizódokra való szabdalás), nem esik szét a sztori, és nem is ismétli önmagát. Nyilvánvalóan nem hagy akkora nyomot, mint a Normális emberek, de én bátran adok neki egy "jó" minősítést.
63 Baráti beszélgetések (2022)
Két dublini egyetemista, Frances és Bobbi története, akik egy furcsa és váratlan kapcsolatot alakítanak ki egy házaspárral, Melissával és Nickkel. több»
Szereplők: Sasha Lane, Joe Alwyn, Jemima Kirke, Alison Oliver, Tadhg Murphy
