Nekem nagyon kellemes meglepetés.

2022.08.20 19:34 Tipikus Semmilyen Olvasottság: 330x

3

Van is véleményem a filmről, el is mondom, ha kell, ha nem.

A Kampókéz esetében már a műfaji besorolás is nehézséget okoz, legalábbis nálam.

Alapjait tekintve slasher horror, azonban sokan vannak, akik inkább thrillernek tartják, erős misztikus, és pszichológiai vonulattal. Leginkább e kettő keverékéről van szó, de én inkább az utóbbi meghatározással értek egyet, a filmből ugyanis hiányzik a slasher zsánerre jellemző minél kreatívabb gyilkosságok megjelenítése.

A történet alapját Clive Barker The Forbidden című novellája szolgáltatja, melyben a főszereplő, Helen, az egyetemi hallgató a graffitikről írja szakdolgozatát, ezért ellátogat Liverpool (Barker szülővárosa) elképzelt negyedébe,( nyomornegyed ) mely a Spector Street Estate nevet viseli.

A környék kifejezetten rossz hírű, valóságos gettó. A helyiekkel rengeteget beszélgetve értesül róla, hogy a közelmúltban több gyilkosság is történt, melyek aztán nem kerültek nyilvánosságra, és ez nem hagyja nyugodni; így kerül közelebbi kapcsolatba a negyed lakóival, és így kerül szembe a Kampókéz legendájával, akit felelőssé tesznek a rettegő helyiek., akik csak félve beszélnek róla....

Barker novellájának filmadaptációja egyértelműen számos ponton kibővíti a történetet. A helyszínt Chicago egyik valóban létező, valóban félelmetes bandák uralta részébe, a Cabrini-Green negyedbe helyezték át. Az eredetileg 1942 és 1957 között épült, mintegy 15 ezer embernek otthont adó Cabrini lakótelep az USA-ban fogalommá vált, és neve szinte egyet jelent a szegénynegyedek problémáival – a szervezett bűnözés és a bandák gyorsan teret nyertek itt, kihasználva a rossz sorsú lakókat, a brutális erőszak és a vandalizmus pedig csak még tovább rontotta a helyzetet, ha a csótány- és patkányfertőzöttség nem lett volna elég – mára legnagyobb részét lebontották, és csak a kisebb épületeket hagyták meg, melyeknek lakói között most már jobb módúak is előfordulnak....

A film forgatásának idején azonban még virágzott itt a bűnözés, de a készítők ragaszkodtak a helyszínhez, így a különböző bandatagokkal megegyezést kötöttek, hogy garantálják a stáb biztonságát a munka folyamán. A filmben Helen a városi legendákat kutatja, és így talál rá a Kampókéz történetére – akinek a filmben elhangzó háttérsztoriját maga az őt alakító színész, Tony Todd alkotta meg. A Kampókéz vérengzése gyanúba keveri Helent, és senki nem hisz neki, környezete azt hiszi, a rá törő téboly miatt okolja az általa elkövetett gyilkosságokért a környék mumusát.

A Kampókéz újszerű megközelítés volt a maga klasszikus idejében, és ez vezetett hatalmas sikeréhez.

A nyolcvanas évek volt a slasher horrorok egyértelmű virágkora, aminek a ’90-es évek elejére azonban már leáldozott. A Kampókéz azonban nem egyszerű slasher horror:

művészi igénnyel közelíti meg és zseniálisan kivitelezi a témát.

Bernard Rose rendezése felettébb nagyszerű munka, és a fényképezésben is hozott nagyon építő jellegű újításokat (a film kezdőképeiként látható madártávlati felvételek például ilyenek), a színészi játék pedig egyszerűen magával ragadó, mindenkire tökéletesen rászabták a szerepet!

A film érdekesen misztikus atmoszférájához nagyon sokat tesznek hozzá a Philipp Glass komponálta egyszerűségükben gyönyörű, letisztult dallamai, zenei "foszlányai!"

Nem utolsó sorban óriási erénye, hogy abban az időszakban volt képes komolyan vehetően szólni a fekete szegregátumokról, amikor ez még kifejezetten bátor vállalás volt, és bizony sok embert még "nem vett meg!"

Egyben a Kampókéz alakját is nagyban, alapjaiban megváltoztatja. Míg Barker leírása egy szörnyeteget sugall, akinek a testében méhkaptár növekszik, és vélhetően fehérbőrű, addig Bernard Rose filmjében egy vonzó, és elérhetetlen fekete férfi képében jelenik meg. A Kampókéz kedvéért romantizálták az alakot, a gótikus horrorok egyszerre vonzó, erotikus kisugárzású", macsós", mégis félelmetes antagonistái közé emelték (pl. Drakula), akiknek áldozataik ellenkezés nélkül behódolnak, legyenek azok akár férfiak, akár nők, mindenki áldozat státuszba fog esni!

Helen szerepében Virginia Madsen hihetetlenül brillírozik, a film antagonistája pedig Tony Todd, akinek saját bevallása szerint valaha volt kedvenc szerepe a Kampókéz – megformálása során valóban egy örökre felejthetetlen alakítást nyújt. Egyikük sem tipikus karakter azonban: Helen nem a gótikus horrorok kizárólag áldozatnak alkalmas, tehetetlen, ártatlan nőalakja, hanem egy tudományos munkát végző, okos, a saját sorsát formálni képes asszony; míg a Kampókéz éppen romantikusságával lép ki a klisékből – úgy válik klasszikus slasher figurává, hogy nincsenek vagány egysorosai, nem humorizál, nem ripacskodik, és egy pillanatig sem tűnik őrültnek, minden mondata komolyan vehető. Ahogyan az eredeti novella is megfogalmazta: ha elhisszük a létezését, mi okunk volna tovább élni?

Helent egyértelműen azért választja ki áldozatául a Kampókéz, mert az abszolúte nem hisz benne. A filmben a Bloody Mary legendával is összevegyítik a történetet: a legenda nevét ötször kell kimondani a tükörbe nézve a szándékos megidézéséhez. A filmben Helen heccből teszi ezt meg, de egyáltalán nem egyértelmű, hogy ezzel idézte-e meg a gyilkost, vagy azzal, hogy kutatott a története után, és ezzel sodródott bele a rémálomba!

Végzete teljesen elkerülhetetlennek tűnik, és a film egyetlen komolyabb hibája csak a befejező képsorokban lelhető fel: szerencsésebb lett volna egy kicsivel korábban lezárni, és nyitva hagyni valamennyire a történet végét. Ám ha ezt a bakit( ami szerintem nem is akkora ) figyelmen kívül hagyjuk, tökéletes befejezésben csúcsosodik ki a dráma, mellyel a Kampókéz képes volt bemutatni a ’90-es évek közönségének, hogy a horrorfilmek művészi oldala is igencsak valós, és létezik, ráadásul érdemes számolni vele.

Klasszikussá válva ugyanezt tanítja nekünk ma is, és fogja is tenni a későbbiekben is, és hiszem, hogy az ilyesfajta, komoly horrorfilmek készítése hosszútávon mindig kifizetődőbb, nem hiába emlegetjük ezt az 1992-es gyöngyszemet – közel 30 évvel később még mindig sokan – óriási kedvencünkként.

Nekem örökre a lelkembe ivódott!