Nem tudom, hogyan akadtam rá erre az animációs kis gyöngyszemre.
Passzolok, de talán anno valaki csak megemlítette talán.
Istenuccse nem tudom!
Az biztos hogy megfogott, és nem ereszt!
Lássuk a medvét!
Edgar Allan Poe egyértelműen és vitathatatlanul a filmművészet egyik legfelkapottabb inspirátora, különösen, ha a horrorra és társműfajaira, vagyis társzsánereire gondolunk. Pedig művei nagy része közel sem olyan alkalmas filmadaptációk alapanyagának, hiszen a filmek legnagyobb többségének a történet, a cselekvések sorozata, egymáshoz láncolata a lényege, Poe írásai pedig legtöbbször a lelki folyamatok mélyére kívánnak hatolni, egy állapot feltérképezését célozzák (például A fekete macska, A kút és az inga vagy a mai animáció alapjául szolgáló Az áruló szív), tehát éppen magát az akciót csökkentik eléggé minimálisra, vagy éppen vonják ki teljesen.
A felszínen valóban úgy tűnik, hogy ezek a novellák kifejezetten remek felhasználási alapot jelentenek, de csak azért, mert a cselekménytelenséget ellensúlyozva Poe a sajátos fogalmazás móddal képes az olvasó gondolatait rendkívüli módon beindítani.
Precízen és nagyon pontosan leírt rémlátomások ezek, melyekben a stabilitását teljesen elvesztett szubjektum meglehetősen reálisan és hihetően jelenik meg.
A filmtörténetben több száz zseniális Poe-adaptációt tartanak számon, de vajon hányat ismerünk közülük?
A legközismertebb valószínűleg az 1968-as Különleges történetek című szkeccsfilm, ami három abszolúte pompás Poe-novellát visz filmre: Roger Vadim a Metzengersteint, Louis Malle a William Wilsont és Federico Fellini a Belzebubé a fejem-et (a filmben Tobby Dammit címen szerepel). Ez inkább a rendező miatt, mintsem kiválósága miatt került a köztudatba, ám animációs terepen már 1953-ban készítettek egy minden ízében elismerésre méltó rövidfilmet.
Az 1953-ban készült The Tell-Tale Heart Poe 1843-as Az áruló szív című novelláján alapul.
A rajzfilm főszereplőjét egy vizuális inger hajszolja őrületbe, egy öregember hályogos keselyűszeme. Ezt a tébolyba óriási lendülettel kergető undort és viszolygást csak az öreg meggyilkolásával tudja felszámolni hősünk, aki egyes szám első személyben narrálja is lelkiállapotát és belső vívódását, mindezt teszi zseniálisan.
A narrátor James Mason, akit az Észak-északnyugatból, a Vaskeresztből vagy a Lolitából ismerünk. Az animációs film képi expresszivitása mellett a hanggal is nagyon ügyesen játszik: a kezdetben vizuális inger egyre fordul át akusztikusba (a szem látványából a szívdobogás képzelt hangjára), amivel a néző számára láthatatlan főhős irracionális megszállottsága még jobban felerősödik és egyben átvált hihetetlen bűntudatba.
A The Tell-Tale Heart gyártója, az ’50-es években kibontakozó UPA, a Disneyvel szembeni rajzfilmesztétikájával határozta meg magát, ennek pedig legszebb példája és eredménye ez a rövidfilm: ez volt a legeslegelső animációs film, ami X besorolást kapott, tehát kizárólag felnőttek számára volt ajánlott.
1953-ban legjobb animációs rövidfilm kategóriában Oscar-díjra is jelölték (a szobrot végül egy Disney-alkotás vitte haza). A film amellett, hogy felettébb szöveghű, forgatókönyvírói néhány helyen eltértek az eredetitől, különösen a befejezésnél, amivel egy zseniális plusz csavart (és keretet) adtak a történetnek, de ez nem vált sem az alapsztori, sem az animáció mondanivalójának kárára.
Egyszerűen jól lett megcsinálva, és semmibe nem tudok belekötni.
De tényleg semmibe.
Az idő nem járt el feletti, adott neki egy fricskát!
Pacsi a fotelemnek!
Miért nincsenek képek?