A szamurájokat általában magabiztos, elszánt harcosokként látjuk a filmvásznon. Nagy ritkaság az olyan ábrázolásuk, amikor haboznak, tétováznak, és nem bírnak megküzdeni valami lelki sebükkel. Pedig minden bizonnyal léteztek ilyenek közöttük. Kendzsi Miszumi számára a rendezői áttörést egy ilyen főhős szerepeltetése hozta meg.
A felszínen csupán egy sima jidaigeki történet, amelyben a főhős próbák sora elé kerül, és sokáig győzedelmesen vív meg. Van benne tragédia, bosszú, látványos leszámolás. Ám elejétől a végéig ott van egy súlyos traumával küzdő szamuráj lelkivilágának apró rezdüléseit bemutató apróságok sora. Miszumi szinte teljesen elhagyja az erre utaló szóbeli megfogalmazásokat, mindent a képekre bíz, amelyeknek nagy mestere volt. A néző feladata a jelképek megfigyelése, amiben segíthet az ottani jelzésvilág ismerete. A száradó erdő kicsavarodott gyökerű fáinak fenyegető árnyainak burkolt jelentését viszonylag könnyű észrevenni. Az kevésbé köztudott mifelénk, hogy egy harcosnál a zilált haj a leépülést, vagy akár a kezdődő elmebomlást jelezheti. A fejtetői varkocs elvesztése pedig biztos utalás arra, hogy az illető nem lesz hosszú életű.
Icsikava színészileg remekel a történetben. Pazar vívóként sűrűn látni a filmjeiben, ebben sem okoz csalódást. A karaktere lelki gondjait félszegséggel, sűrűn lesütött szemmel, kényszeres mozdulatsorokkal jelzi. Egyes elemzők ezt a történetet az egy évvel korábban készült Psycho által elindított sorba helyezik. Lehet benne valami, de azért a részletek jellegzetesen japánok, kevésbé általános jellegűek.
A zene és a képi világ egyformán kiváló, egymást erősítő hatást adnak. Akik Maszaki Kobajasi zárt térbe helyezett drámáit – Harakiri, Szamurájlázadás, Az ördög fogadója – megszerették, bízvást műsorra vehetik ezt a filmet is, élvezni fogják.
