Fragmentált tudat

2023.08.17 21:30 Kapszaicin Olvasottság: 274x

0

Élő példája annak, amikor a zsenialitás utat tör magának, mert nem valami szerencsétlenkedő, helyenként izgalmas, aztán semmibe fulladó unalmas semmit tettek a nézők elé. Mr. Robot nem ilyen, hanem a valaha volt legjobb sorozat. Egykoron hasonló függést okoztak a Prison Break évadai is, Wentworth Millerrel a főszerepben. A két alkotásban azonos, hogy mindkét főszereplő egymáshoz hasonlóan introvertált személyiség képében jelenik meg, valamint a két figurát egyformán zseniként aposztrofálják. Míg Michael Scofield professzionális tervet szőve igyekszik kijutni a testvérével együtt a börtönből, addig Elliot Alderson a testvére szövetségeseként egy titkos terven munkálkodva, indirekt módon közlekedik fragmentált énjeinek börtönében. A szövevényes hatalom árnyéka hasonlóképpen kísért mindkét forgatókönyvben. Ugyan két teljesen más történetre épülnek, de az izgalmat és függést okozó panelek működnek.

A nagy különbség, hogy Paul Scheuring az utolsó utáni bőrt is lehúzta A szökésről. Nem felfelé íveltek a különböző évadok, hanem lefelé, és végül az egész koncepció leült a béka sejhaja alá. Mr. Robot ezzel szemben erősen indít, viszont mindig megújul. A cím senkit se tévesszen meg, mert nem egy robot a főszereplő. Sam Esmail rendező és forgatókönyvíró, illetve a közreműködő alkotótársak mesteri darabokat engedtek ki a kezük alól.

A tehetség, a mindennapi élet nehézségei, a munka, a függés, a társtalanság, a beteljesületlen szerelem, az érintés fájdalmán keresztül eljutunk a főszereplő drámájához, miközben a sorozat mindvégig izgalmas, vicces, és látszólag nem a főszereplő életdrámájáról szól 4 évadon keresztül. Éppen ellenkezőleg. Éli a mindennapi életét, de már rögtön a legelején látni lehet rajta, hogy valami nem oké, aztán szépen kibontakozik a srác élete. A forgatókönyvíró kitüntetett érdeme, hogy több film- és karakterréteget épített egymásra. Ezek a különböző rétegek sorban fedik fel magukat, miközben élnek az abszurditással, a thriller, a vígjáték stíluselemeivel. Egyik epizódban azt mondod, hogy atyám, ez de beteg, a következőben nevetsz, aztán elképedsz, aztán sírsz, sajnálod, végül teljesen belopja a szívedbe magát a főszereplő és a szereplők. Elliot traumatikus élményeinek felszínre hozása cseppet sem mesterkélt, hanem valóban egy másik rétegként működik a filmen belül. Olyan, mintha két filmet néznél.

Amiért megdöbbentő ez a remekmű, az az, hogy a gyerekkori szexuális abúzus lélektanát is bemutatja Elliot karakterén keresztül, annak ellenére, hogy nem erre fókuszál az egész filmsorozat. Először megmutatja a felszínt, majd feltárja a töredezett ént és az emlékeket, később pedig magyarázatot nyer az önsorsrontó magatartás, a kötődési és kapcsolati zavar miértje. Kinyílik a magány labirintusa. Szemléletesen ábrázolódik, hogy milyen az a pillanat, amikor egy idealizált gyerekkort hátrahagyva beköszönt a valóság és az élet töréspontja. Egy másik valóságban kell tovább élni, és ezzel az új élménnyel meg kell küzdeni. Ezt nagyon hozza a film. Mindez nem direkten és erőltetetten, didaktikus módon történik meg, hanem a fősodorban létrejövő drámai pillanatok hatása alatt tör felszínre. A dramaturgiai folyamatba szerencsére nem bántó humort vegyítenek, hanem a főszereplő karakteréről rántják le az egyik réteget, formanyelvi váltásokkal fűszerezve.

A tartalom messzemenőkig élvezhető (leginkább angol nyelven), valamint valós társadalmi problémákat mutat be, és jövőbeli víziókra is felhívja a figyelmet. Külön szerethető, hogy nem a sikermánia kerül a középpontba, nem az arisztokrata élet utáni vágyat, a hírnevet reklámozzák a filmben, hanem a kapitalizmus árokvölgyébe vezetnek minket el. Nagyon sokat lehetne még írni a filmről. Mindenesetre kár, hogy véget ért a sorozat. Rami Malek megérdemelten nyerte el szerepéért az Emmy-díjat.