Az udvaroncok világából az alvilágba menekülő, és ott kétes hírnévre szert tevő, hamis szerzetes alakjáról készült film besorolásánál egyaránt megtalálható „komédia, tragédia, kalandfilm” címke a különféle filmes portálokon. Mindegyik igaz valamiképp, de aki egy meghatározott műfajt vár el a megnézéskor, valószínűleg csalódni fog. A magam részéről ezt az alkotást az „embermese” jelzővel illetném leginkább, ha rám bíznák a jellemzését. (Hadd szaporodjanak csak a címkéi.) Furcsa a forgatókönyve.
Mintha több rövid novella indulna el egyszerre, és sehol nem volna központi elem. Az egyik sztori humorba kap bele, a másik az ifjúi hibák kérdését vesézi, miközben a háttérben ott ólálkodnak az alvilág veszélyei, karöltve a szemérmes szerelemmel és a kényszerből felnőtté válás megpróbáltatásaival. A ráadás egy rejtélyes figura, akit eleinte nehéz hová tenni, hiszen nincs is az előtérben, de végül csak ő lesz a főkarakter a három központi alak közül. Ő a gyarló ember képviselője, aki bukásában nemesül meg.
Jamanaka egyébként nem minősíti az egyik karakterét sem. Egyszerűen bemutatja őket a tetteiken át, „ilyenek vagyunk” hatással. A kamera méltóságteljesen távolságtartó, ritkán kapunk közelképeket. Leginkább csak a humoros karaktereknek jutnak „közelképi kiváltságok”, ám szokatlan módon a többnyire „hűvös szenvtelenség” megközelítés ellenére mégis könnyű elmerülni a mese érzelmi világában. Valószínűleg azért, mert magunkra ismerünk egy-egy mozzanatban. A rendező mesterségbeli tudását az mutatja meg, hogy hol elítéljük valakinek a viselkedését vagy tettét, hol megértően fogadjuk a hibázását, netán szurkolunk neki annak ellenére, hogy korántsem gáncstalan bajnok. Mindezt mindenféle helyzeti vagy színészi túlzás nélkül éri el a direktor. Mintha magunk is ott járnánk-kelnénk Edo utcáin, ahol egy meggondolatlan tett tragikus események sorát válthatja ki. Jamanaka jelenetei rövidek, és túlbeszéltnek sem mondhatóak. A korra jellemzően gyakori az elhallgatás, a körülírás, nagy a félbehagyott mondatok fontossága. A nyugatiak lényegre törő, nyílt szavú megfogalmazásai a szamurájkorban megbotránkoztató udvariatlanságnak számítottak. Ám hogy a rejtett gesztusokkal éppúgy el lehet jutni a mondanivaló egyértelmű kifejezéséig, mint a dühös ordibálással, azt látni fogja néző. A rendező „közömbössége” amúgy csak álca. Valójában sok rejtett utalást kap a figyelő szemű fogyasztó. Minél többet vesz észre valaki, annál gazdagabb lesz a moziélmény. A film a régi idők legjobb erényeit adja annak, aki nem CGI vagy akció orgiára szomjazik, hanem elgondolkodtatva történő szórakoztatásra.
