Bár érthető logikával, de méltatlanul tiltották le. De elérhető, az egyeseknél felháborodást keltő képsorok kihagyásával.
Csakhogy éppen a képsorok sokkoló volta az, amely emlékezetessé teheti a film háttérben húzódó mondanivalóját. Ám érthető, hogy a mai kor és az elmúlt 50 év egyfajta bírálata rendkívül fájó sebeket szakít fel az eltemetett tudati mélyünkből. És ez már az alkotók tudatában az 1968-as szexforradalom után 10 évvel ott volt, s a filmből átsugárzik:
Egy egész világ, a fejlett nyugat boomer generációja és az utódaik is egy elhúzódó és véget nem érő kamaszkorban élnek. Mi is, mindannyian. Ez a film nem a kamaszokról, hanem mindannyiunkról szól! Legalább is a párkapcsolataink többségéről. Szerepel benne egy naiv, rendesnek mondható nő, és egy ösztöneit kiélni kívánó férfi. Csakhogy a 68-as forradalom után megszűntek a normális lét kereteit biztosító korlátok, és az ösztönkiélés – gyermeki, kamasz lelkülettel – általánossá vált, annak minden örömével, élvezetével és a súlyosan romboló hatásával is. Mert ha jönnének a korlátok (Laura ellenállása), akkor indulhat a háromszögelés, s a valóságban a megcsalások végeláthatatlan sora, melyben eleinte a válásoktól ugyanannyira kamaszkorban rekednek az utódok, majd a párkeresés útvesztőjében az „időből való kifutás”, ami demográfiailag dominál.
De visszatérve: már itt is megjelenik a tulajdonságokban mind a pszichopatához megtévesztésig hasonló jelleg (Fabrizio inkább APD-s), mind az érzelmi labilitás (Silvia meg BPD-s), mely a kegyetlenkedésekben megmutatkozik. De ezek is csak kamasz csiszolatlanságok, nem a valós személyiségzavarok. Ám korunkban lassan végletekig kikristályosodik a rohamosan fogyatkozó utódok közt.
A záró képsorok többértelműek. Egyrészt jelezhetik a „szokványos” megunását a pillanatnyi élvezet tárgyának, amelyet – tárgyiasítottan – félre kell lökni, ha elveszett fölöttünk az uralmunk („dobd ki, és vásárolj újat” szemlélet), mindegy, hogy érző lény-e, aki gyermeki énjével visszavágyna az elkényeztető szüleihez. De benne van egy „ráébredési szikra” is, hogy vissza kellene valamilyen normalitásba térni, ám ehhez törölni kéne még a tudatából is a tévutat, s annak az érzéseket megzavaró tárgyát (személyét).
Hosszú lenne elemezni, hogy hogyan jutottunk ide, s a filmnek nem is ez a célja (bár megmutatkozik a gondtalan léttel átszőtt elhanyagoltság a szülők részéről). Mai szemmel egyre világosabbá válik, hogy egy bőséggel, kényelemmel teli és élvezetek százait is nyújtani tudó társadalmi környezet (azaz a fogyasztói társadalom) komoly mentális hatással van az egyénre, és olyan következményt okoz hosszú távon, mintha naponta drogot fogyasztanánk. Ezt – a tudományos kutatások szerint – a dopamin hormonon alapuló jutalmazó rendszerünk nem sokáig bírja, s az unalommá váló jólét újabb és újabb, egyre nagyobb élvezeteket kíván, s végül azokat is megunván, már csak a vágyakozásokkal teli boldogtalanság marad, amelyet – mint fájdalmas érzést – ismételten drogszerű cselekedetekkel enyhítenénk. Ez – amit az alkotók is beleéreztek – a szexualitásban is megmutatkozik, akár abban, hogy felerősödnek az egyre fiatalabb partnerre vágyás ösztönös mozzanatai. A film ezzel sokkol, és világító fáklyaként hullik a megsemmisítésének az igénye felé. Mert már a betiltók is eljutottak oda, hogy érzik ezt az új, ám tiltásra szoruló vágyat. De kire is vágyhat másra egy felnőtt, a beléje rekedt kamasz lelkülettel? S ki az, aki gyerekként még a szüleitől megalázottan, felnőttként már egy szülői szerepben, gyerekeket alázna meg, ha másképp nem, hát a filmet látva, és a képzeletében végigélve?
Ami meg végletes következményként napjainkban folyik számos, ezzel marginálisnak látszó területen, az nem véletlen, és a fél évszázados jóléti-boldogtalanság eredménye, s ennek leépítése kezdődött meg egy spontánnak látszó járvánnyal, hogy újrakezdhessük, a küzdelmekkel teli, de boldogsághoz vezető létet.
