Azt, hogy a 13-as szám korántsem mindig balszerencse hordozó, ez a film jól igazolja.
Az évek során szépen haladt előre a saga, eljött a tizenharmadik történet. Tanaka Tokuzo rendező aligha volt babonás, mert habozás nélkül vállalta a leforgatását. Ő egyébként egyfajta „Jolly Joker” volt a stúdión belül, akire a kaidan zsánertől a yakuza filmeken át a klasszikus szamuráj drámáig mindent rá lehetett bízni, és hozta a színvonalat. A vak masszőr már többször volt a közösség védelmezője, így némi újdonságként belép a filozofikus hajlama. A forgatókönyv kevéssé akciódús, inkább a tűnődő Zatoicsi kerül az előtérbe. Hogy a közönség mégsem unatkozik, abban megmutatkozik a rendező tehetsége, aki remekül beállított képek sorával illusztrálja, mi zajlik éppen a főhős fejében. Az élet hozta apró, mosolyogtató pillanatok tovább színesítik a képet. Gonzo főnök és bérencei persze tesznek róla, hogy ne fulladjon moralizálásba a mese. Zatoicsi, aki ezúttal egy kisfiú példaképévé lép elő, hosszú és alapos leszámolást rendez a rosszakkal. Ráadásul olyan szokatlan képi megoldással, amit azóta is állandóan dicsérnek a hozzászólók a különféle fórumokon. Kacu kiváló formában volt a forgatás idején. Tanaka és ő a régi mesélős stílust ötvözték a feltörőben lévő kalandfilmek fogásaival, remek végeredménnyel. Egyedi darab a sagán belül, így máig fogyasztható, az idő különösebben nem rontott rajta. (Na jó, CGI-megszállottak mellőzzék.) Azért igaz, a forgatókönyvben korántsem mindent ügyesen varrtak el, az ötletes húzások mellé gyengébbek szintén társultak. De nem vészes mennyiségben. Jó ez a történet.
