Szabó István nevéről vélhetően még a munkásságát jobban ismerők számára is hamarabb ugrik be egy-két másik filmcím, mint a Tűzoltó utca 25., s ez talán nem is véletlen. Ugyanis bátran ki merem jelenteni, hogy a rendezőnek talán ez az egyik legsúlyosabb, legnehezebben értelmezhető és befogadható munkája. A nagy ívű történelmi tablók, az extrém élethelyzetek bemutatása, illetve az idősíkokkal való játék (például a visszaemlékezések alkalmazása) sosem volt teljesen idegen Szabótól – főleg a karrierje első két évtizedében –, de a Tűzoltó utca 25.-ben gyakorlatilag a végletekig viszi el az elbeszélhetetlen elbeszélhetőségére tett kísérleteit, s megpróbálja bő másfél órába belesűríteni fél évszázad történéseit.
A Tűzoltó utca 25. cselekmény és főszereplő nélküli történet, jobban mondva a cselekmény (ha ezt annak tekinthetjük) a vérzivataros 20. századi magyar történelem, a főszereplő pedig a ház, illetve annak közössége. A lebontásra váró ház lakói (rém)álmai elevenednek meg a vásznon a film során, de azt is mondhatjuk, hogy azt látjuk, amit a ház láthatott az eltelt évtizedekben, hiszen a szürreális vízióban élők és egykor éltek (vagy egykor még nem is élt fiatalok) egyaránt megjelennek, kvázi egyetlen közös idősíkban „léteznek”, holott a régen meghaltak már nyilván nem emlékezhetnek a későbbi eseményekre. A film kicsit nehezen indul be, nagyjából húsz perc után kezd kikristályosodni egy-két fontosabb cselekményszál – például a zsidó Mária és családja, illetve Gaskóék története –, hogy aztán a film végére egy szimbolikus tablón gyűljön össze az összes fontosabb szereplő. A cselekmény nagyjából az első világháború végétől az 1970-es évek elejéig követi nyomon a ház (illetve lakói) történetét, de meglehetősen mozaikszerűen, sok történésre csak utalva, így valamelyes történelmi ismeretekkel nem árt rendelkeznie a nézőnek. Különböző emberi sorsok, múltforgácsok, emlékek fonódnak itt egybe, egy elképzelt közösség sorsán keresztül vizsgálja Szabó István a nemzet kollektív történetét, viselkedését, traumákkal való szembenézését. A játékidő nagy részét a két háború közötti időszak és az 1950-es évek ábrázolása adja, ezen belül is a II. világháború kataklizmája kapja a fő hangsúlyt. Szabónak talán a gyerekkori traumái miatt is fontos a háborús időszak, s e filmjében az ő, illetve a szülei nemzedékét fogja vallatóra. Ugyanakkor viszont a szürrealizmus és a kvázi cselekménytelenség kicsit modorossá teszi a filmet, az alapötlet jó volt, viszont a manír miatt számomra hatásvadásznak és öncélúnak tűnt ez az alkotás.
Érdemes megemlíteni Sára Sándor nevét, aki az operatőri munkájával szerintem jóval többet tett hozzá a filmhez, mint Szabó István. A helyenként csak odavetett, sokszor névtelen figurák és a jelzésértékű történetszilánkok talán nem annyira kötik le a néző figyelmét (és valljuk be, néha nehéz is követni, hogy ki kicsoda, mit akar, milyen idősíkon járunk éppen stb.), mint a vizuális megoldások. Hol azt látjuk, hogy a kamera előtt forgószínpadszerűen elsuhannak az újabbnál újabb szereplők, hol a gettóba küldött emberek szoronganak egy sötét lyukban, hol szétszórt tárgyak hevernek a bérház udvarán az átvonuló front nyomán, hol a kommunista rendszert dicsőítő ünnepségeket tartanak ott. Ezekben a jelenetekben visszatükröződik a 20. századi magyar történelem, s a film befejezése is azt sugallja, hogy a fiataloknak túl kellene lépniük a múlt szörnyű dolgain, most már új álmokra van szükség, most már valami jobbnak kellene jönnie. Szabó István víziója egyrészt szólhat a pusztulásról, a traumákról, a veszteségről, másrészt arról is, hogy a pusztulás – legyen az embereké vagy tárgyaké – a történelem része, s ezt is fel kell használni arra, hogy tovább tudjunk lépni, szembe kell vele néznünk, be kell építenünk a történelmi tudatunkba, de meg is kell haladnunk, meg kell békülnünk vele, hogy valami újat tudjunk alkotni. Ezt a víziót kitűnően közvetítik Sára Sándor képei, aki hol a tragikus, hol a groteszk oldalát láttatja az eseményeknek, hol nagytotálokban mutatja meg a történéseket, hol a végletekig ráközelít egy-egy emberi arcra. S talán még emberközelibbé teszi Szabó István eme alkotását az a rendezői megoldás, hogy habár több „húzónév” is szerepel a színészek között (Makay Margit, Békés Rita, Bálint András, Temessy Hédi, Szemes Mari stb.), talán jóval több a kevésbé ismert arc/név, s azt gyanítom, hogy néhányan amatőrök lehettek. Érdekesség még, hogy több „híresség” is megjelenik a filmben, pl. Mándy Iván vagy Zelk Zoltán is kisebb szerepeket kapott.
A Tűzoltó utca 25. a Szabó István-i életmű kissé (?) elfeledett darabja, nem is mondanám remekműnek, noha kétségtelenül érezhető benne a személyes indíttatás, az érzelmi töltet és az egyediségre való törekvés. Mivel nem könnyű film, valószínűleg kevesek tetszését fogja elnyerni. Magam egy erős közepest adnék ennek a műnek, különösebben nem fogott meg, és a végére kicsit sok is lett már az álmokból. Ennek ellenére nem bántam meg, hogy megnéztem a filmet, bár többször nem tervezem.
53 Tűzoltó utca 25. (1973)
dráma | háborús | romantikus | történelmi
A lebontásra ítélt Tűzoltó utcai bérház szomszédságában éjszaka is dolgoznak, házat bontanak. A dübörgő gépek zaja, a romhalmaz a 25-ös számú ház lakói számára, akik... több»
Szereplők: Pásztor Erzsi, Békés Itala, Bessenyei Ferenc, Bálint András, Temessy Hédi
