2024.02.20 22:57 fankbringa Olvasottság: 302x
3

A próféta

Bob Marley zenéit az is ismeri, aki kerüli a reggae zenét vagy a rasztákat, esetleg mindkettőt. Bob Marley nélkül kevesebb lenne a világ. Ha nem lett volna ennyire céltudatos a zene megismertetésével, akkor ma fogalmunk sem lenne, hogy mi az a rasztafári. Ez a zeneiség érintette meg sokak szívét, amikor megszólalt a rádióban, vagy amikor az üzenetet hordozó reggae zenét játszó zenekarok kiemelkedtek az ismertség hatására.

Amikor elindul a film, az első perctől fogva tudjuk, hogy milyen zenét játszott Bob Marley, de a film ezzel nem elégszik meg. Terence Winter, Frank E. Flowers és Zach Baylin egy olyan drámába kalauzol el bennünket, ahol egy meggyötört szív kiáltása eléri minden néző szívét. Reinaldo Marcus Green olyan ügyesen használja az időtávokat és a látványt, hogy bepillantást nyerünk egy céltudatos életbe, egy sorsba, egy történetbe, ami megrengette a világot, és most elvarázsolja a nézőt. A rengeteg közeli kép szinte intim közelségbe visz, ott vagyunk, együtt élünk a szereplőkkel. A film szakít a hagyományos koncertfilm hangulattal, és meglépi azt a merészet, hogy egy életrajzot helyez a középpontba, ahol a betétdalok tökéletes időzítéssel mesélik el a karakter belső történetét, a párbeszédek pedig mesélnek az életéről.

A próféta

Kingsley Ben-Adir a film teljes hosszában közvetíti az életérzést, a jelenséget, ezért a játéka teljesen mellékes lesz. Olyan atmoszférát visz a filmbe, ami kiemelkedő. Nem azon csámcsogunk, hogy mennyire játszott jól, hanem azt emeljük ki, hogy mennyire átjárta a reggae, egy kiemelkedő ember élete. Kifejezetten tetszett, ahogy – gondolom, némi CGI bevetésével – az arca is követte az eseményeket. Tényleg olyan volt, mintha egy dokumentumfilmet néznék a legjobb pillanatokból összeválogatva. Ahogy a főszereplő hangját Bobosították némi technikával a hatás kedvéért, megadta a bónuszt a filmnek.

A film egyetlen hátránya, hogy keveset mesél a főhősről, a tényleges zenei és koncert visszajelzésről. Megmarad hősnek, akit istenít a nép, akiért csak rajongani lehet, és Bob Marley-t pont olyannak mutatja be, amilyen volt. Esendőnek, fűtől elkábultnak és magának valónak.

A Marley család igen aktívan részt vett a film elkészítésében, különösen Ziggy Marley. Ez teremtette meg azt a hitelességet, ami nélkül a film csak egy porosodó emlék lenne a többi közt. Nagy szerencse, hogy megtehették, és méltó emléket állítottak a jelenségnek.

A film annyira érzelmes, és annyira magával ragadó, hogy a film felétől kezdve egy pisszenést sem lehetett hallani a moziteremben. Nagyon ritka, amikor egy film ennyire meg tud érinteni minden nézőt. Úgy lett művészfilm, hogy a legjobb vonásokat tartotta meg, és ötvözte humorral, lendülettel, hogy a fanyalgásnak még a csíráját is elfojtsa. Ez a film a nézőknek, és nem a filmes szakmának készült, ami egy merész és örvendetes döntés volt. Ahogy Marley zenéje a népet szolgálta, úgy szolgálta a film a nézőket.

Az elején nagyon fura volt, hogy 1976-nál kezdődik a film, valamint az is, hogy a merénylet csak egy karcolás volt, de megértve, hogy a film nem egy történelemlecke, abszolút megbocsátható. Megkaptuk a kitekintést a gyerekkorra, a legfontosabb pillanatokra. Megismertük kicsit az embert.

A film 13 éves kor alatt érthetetlen, az érzelmi töltet miatt a 16+ javasolt megtekintésre. Az is bátran kezdjen bele, aki reggae koncertre akkor sem menne, ha fizetnének érte, mert nincsenek túltolva a számok. Olyan, mint az elvarázsolt kastély. Csak utólag értjük meg, hogy mit éltünk át a látogatás alatt.

dráma | életrajzi | zenés

2024-ben a BOB MARLEY ONE LOVE című film végre a nagyvászonra viszi egy olyan ikonikus személyiség inspiráló életét és zenéjét, aki a szeretet és az egység erőteljes... több»

3