Versek és remények

2025.02.10 11:11 fankbringa Olvasottság: <100x

0

A tanítónő című film nézése közben vegyes érzelmeim voltak. Többnyire felkavart, végig hullámzott az egyetértés és az értetlenkedés között. Egy olyan komplex alkotásról van szó, amely megpróbálja megcélozni azt, hogy mi az a tehetség és mihez lehet kezdeni vele. Sok esetben emlékeztetett A tehetség című filmre (2017), ahol egy matekzseni, Mckenna Grace próbálta legyűrni a középiskolai érettségi feladatsort 7 évesen. Ott inkább a cukiság és a leplezetlen túlzások jellemezték a történetet, míg Parker Sevak a szótlan irodalmár hirtelen kinyilatkoztatásaival hozza meg a drámaiságot a történetbe.

Maga a film azért indul be, mert a kis Jimmy elkezd szavalni. Élményre olyan, mint amikor köveket dobálunk a tóba, és örülünk neki, hogy csíkozódik. A tó unalmas, a kövek unalmasak, de a hullámverés mégis megragadja a figyelmet. A semmi és a valami üldözése közt vergődik a film, mint egy bipoláris hangulata a szélsőségek között. A szereplők imádják ezeket a kitörési pillanatokat, nekünk egy kicsit idegesítő az egész jelenség. Úgy akar valami megjelenni, hogy sosem akart ott lenni, de mégis rá vagyunk kényszerítve. Hullámokon úszni cuki, hullámok alatt megfulladni nem cuki.

Azért adtam meg a 4 csillagot, mert a film hatással van az emberre, és ez már kiemeli a sok szemét közül. Ez nincs összhangban azzal, hogy mennyire unalmas a film. Mintha azt akarnák üzenni, hogy a költészetet csak unalmasan éri meg bemutatni. Az unalom a filmben azt jelenti, hogy a szavaknak, ha megszólalnak, súlyuk van és üzenetük. Az életünk nélkülük pedig sivár és unalmas, mint Lisa hétköznapjai. Mondjuk Lisa élete a költészettel együtt is sivár.

Maggie Gyllenhaal kiválóan játssza el a kiégett óvónénit, aki épp életközepi válságban van. Imádja a gyerekeket, de utálja a munkáját és az életét. Eszébe jutott, hogy kimaradt az életéből a szárnyalás és mindaz, amit igazán izgalmasnak talál. Hiába a szerető férj, palota, két okos gyerek, úgy érzi, nem tud hatással lenni a világra úgy, ahogy kisgyerekként szerette volna, ezért cinikus, követelőző és elégedetlenkedő lesz.

Mikor kiderül, hogy Jimmy megtestesíti mindazt, amire Lisa vágyott, gondolatban gyereket cserélt Jimmy apjával, és megpróbálta megadni neki a megfelelő nevelést, hogy világhírű költő váljon belőle. Sara Colangelo kiválóan bemutatja azt, amikor valaki megpróbál a saját nyomorúságából alkotni valami csodálatosat, de csak a saját nyomorúsága tükröződik vissza minden arcban. A remények és kétségbeesések közt vergődve nyomul rá a gyerekre, mint az árusok a turistákra. Megpróbál önmegvalósítani a gyereken keresztül, miközben szentül hiszi, hogy a gyerek tehetségét segíti elő. A gyerek sincs meggyőzve, hogy ezt megbeszélte a szüleivel, és jó lesz neki, ahogy azt a végén láthatjuk. Ami miatt felháborított a film, az a maximális dilettantizmus, ami A tanítónőből árad az egész film során.

Folyamatosan rossz pedagógiai módszereket követ, fontos számára a költő közelsége, ezért eltereli egy útra, aminek a végén nincs semmi. A világ vesztésre áll, és hű szolgája felszabadultan szalad a szakadék felé, karjában a tehetséggel. Az írói szakkör számomra olyasmi, ahová be nem tenném a lábam. Nem ad semmire megoldást, nem ösztönöz semmire, de mindenki ítélkezik, mintha az abszolút igazságot ismerné. Amennyire diszfunkcionális a szakkör, annyira diszfunkcionális a család is. Mindenki hajtja a saját igazságát, anélkül, hogy kíváncsi lenne máséra. A szakkör vezetője is pont olyan ragadozóként viselkedik, mint bármelyik szereplő. A rendező úgy állítja be a költészetet, mint egy megmentendő iparágat, holott a film végig a költészet halálának hangulatát közvetíti, és meg sem próbál ezen változtatni. Az a bizonyos utolsó mondat tömören összefoglalja a film mondanivalóját. A tehetség és a tudás mindig másodlagos, ha nem kapcsolódik hozzá pénzben mérhető gazdagodás.

Összefoglalva a mondanivaló jó, a történetmesélés erősen provokatív, érzelmileg sokat ad, de nem szórakoztató.