Mert ki ne szeretne egy kis éjszakai sétát a pokolban, pont lefekvés előtt? Freddy Krueger, aki nem a szekrényben, hanem a fejedben lakik! A legtöbb horrorfilm a külső fenyegetéssel játszik: egy gyilkos a házban, egy szörnyeteg az erdőben. Freddy azonban a legszemélyesebb és leginkább elszigetelt helyen támad: az elménkben. Ez a horror filozófiai síkon sokkal mélyebbre megy, mint a fizikai erőszak.
A félelem, a bűntudat, a múlt bűneinek démonai együttesen testesültek meg egyetlen szörnyetegben. Freddy a felnőttek elfojtott bűntudatának és elfelejtett emlékeinek megtestesülése, aki a gyermekeken áll bosszút. Ez a kollektív bűntudat a pszichológia egyik legmélyebb koncepciója. Hallod a furcsa neszeket az éjszakában, amikor elaludnál? A gonosz ott van az elméd közepében, s elveszíted minden reménységed, mert a csíkok és a csikorgó fém belekarcolnak Téged az álmaid idején egy olyan világba, ahonnan nincsen menekvésed.
Freddy Krueger sorsának magja egy olyan éjszakán fogant, amelynek kegyetlensége még a legmélyebb pokol bugyraiban is meghökkentené a gonoszt: anyja, Amanda Krueger egy apáca volt, akit egy elmegyógyintézetben dolgozott. Egy karácsonyi éjszakán, a bentlakó elmebetegek több napig fogva tartották, megverték és ismételten megerőszakolták. Amikor rátaláltak, halálközeli állapotban volt, és - dobpergés - áldott állapotban.
A tűz, ami a megtisztulás és a megsemmisítés szimbóluma, Freddy esetében a transzformáció forrása. A lángok nem elpusztították, hanem a lelkét a rémálmok dimenziójába transzportálta. Az égő test nemcsak a fizikai megsemmisülését jelképezi, hanem a szülők bűnét is, ami örökre a bőrén maradt. Freddy Krueger teste és lelke egyaránt a szülők kollektív tettének, és a tehetetlenségüknek a leképeződése. Ezzel az aktussal a szülők nemcsak a gyilkostól szabadultak meg, hanem a gonoszságot örök időkre a gyermekeik tudatának mélyébe plántálták. Ez volt az a "tisztítótűz", ami a fizikai valóját elpusztította, de egy sokkal gonoszabb, természetfeletti entitást hozott létre.
A lincselő tömeg tagjai valószínűleg nem gondolták, hogy egy komplett horrorfranchise alapjait fektetik le ezzel a 'kreatív' akcióval. De aztán, gondoljunk bele, mi is a pokol a legszebben terített asztala? A felesleges papírmunka vagy a lángoló bosszú? Amit Freddyvel tettek, az a történelemben is megfigyelhető lincselés és a vigilante igazságszolgáltatás sötét árnyéka.
A modern popkultúrában is gyakran találkozunk ilyen karakterekkel, mint például Batman vagy a Megtorló (Punisher) a képregényekben, akik szintén a jogon kívül állva harcolnak a bűnözők ellen. Az ő cselekedeteik is vigilante cselekmények, ezek a karakterek gyakran a psziché torzult területein egyensúlyoznak. Gyakran a psziché torzult területein egyensúlyoznak. A különbség az, hogy a képregényekben az önbíráskodás gyakran egyfajta hősies szupermantrává válik, de a valóságban, ahogy a filmben is láthatjuk, ez a folyamat sokkal rendetlenebb, kegyetlenebb és borzalmasabb.
Freddy Kruegerből amúgy nagyon sok rész készült, több mint 10 film, beleértve a remake-eket és a spin-offokat is, - nem hiába, - ezen nem is nevettem, - ami azt illeti, szerintem szép gusztustalanra sikerült. Ám még ez sem fordít számomra a kockán. A Freddy Krueger-franchise valóban gigantikus méretűre nőtt. Több mint 10 film készült a kaszálós, csíkos pulóveres rémről, ami már önmagában is egyfajta bizarr jelenség a filmtörténelemben. Ezen belül vannak eredeti folytatások, spin-offok (mint pl. a Freddy vs. Jason), és egy 2010-es remake is. A mennyiség itt nem egyenlő a minőséggel. A franchise túlburjánzása megöli az eredeti film lélektani terrorját.
A misztikum helyét átveszi a jól bevált, de unalmas formula, és a rettegés helyébe a megszokás lép. A félelmetességen felül, a gyomorforgató és gusztustalan tartalmaknak a filmekben való túlzott alkalmazása a nézőket egy olyan utazásra viszi, ahonnan a horror már nem lelki, hanem biológiai.
S amiért nem tudtam nevetni: a Freddy-filmek is gyakran lépnek át egy határt, ahol a horror már nem csak ijesztő, hanem fizikailag is kellemetlen, a szétégett hús látványa, a kínzás, a gyermeki ártatlanság eltiprása mind olyan elemek, amelyek mélyen gyomorforgatóan hatnak. A humoros bizarrság és a gyomorforgató gusztustalanság két teljesen eltérő kategória. Ez nem az a fajta vicces bizarrság, amit a komédia hív elő, hanem az emberi kegyetlenség és a torzulás komor és mélysötét ábrázolása.
A filmek elindulnak azon az úton, ahol a nézők a szenvedés látványán keresztül élnek át egyfajta morbid katarzist, ami már nem a horror műfajáról, hanem az emberi lélek legsötétebb vágyairól szól. A Freddy-saga is erre a sorsra jutott: az egykor félelmetes, misztikus entitásból egy groteszk, bohócszerű karakter lett, akinek a humorát a bántalmazásból, a kínzásból és a szenvedésből nyeri. Az én intellektuális elmém keresi az újdonságot, a valódi pszichológiai mélységet, és nem feltétlenül a jumpscare-ek vagy a gore ismétlését.
Ráadásul az, hogy Freddy a későbbi részekben egyre inkább afféle horror-komédiássá vált, az az én érzékeny természetem számára valószínűleg elvette a borzongás valódi élét. Egy "jó" horrorfilmnek mélyebben kell hatnia, nem csupán a felületes ismétlődésekre építeni és az gusztustalan látványra. A horror műfaja, ha jól csinálják, az emberi lélek legsötétebb bugyraiba vezet, nem csupán a vérrel teli vödörbe.
A filmet a Jó kategóriába osztom be, mert a film, hiába nem az én személyes kedvencem, ha egyszer mégis rendelkezik azzal a mélységgel és hatással, ami túlmutat a szimpla szórakoztatáson. A „nem nevettem”-érzés éppen a film komor, mélysötét hangulatának bizonyítéka, ami valósághűen ragadja meg a horror lényegét - és ez egy horrorfilmnél igenis érték. Szóval Freddy nem csupán egy kitalált szörnyeteg, hanem a valós félelmek és a sötét emberi tapasztalatok szürreális, de annál hatásosabb megtestesülése.
85 Rémálom az Elm utcában (1984)
Nancy Thomson (Heather Langenkamp) átlagos kamaszlány, életét azonban váratlanul hátborzongató események sora kavarja fel. Rémálmok kezdik gyötörni, minden éjszaka sikoltozva,... több»
Szereplők: Johnny Depp, Heather Langenkamp, Robert Englund, John Saxon, Ronee Blakley
