Kevés horrorfilm tudott olyan maradandó nyomot hagyni a filmtörténelemben, mint Wes Craven 1984-es klasszikusa, a Rémálom az Elm utcában. Ez a film nem csupán egy újabb tinihorror a nyolcvanas évek slasher-dömpingjében, hanem egy forradalmi koncepció, amely a tudatalatti legmélyebb rétegeibe vitte el a nézőt. Miközben a korszak olyan figurákat termelt ki, mint Michael Myers vagy Jason Voorhees, Craven alkotta meg Freddy Kruegert – a gyilkost, aki nem a fizikai világban, hanem az álmainkban vadászik ránk. És ezzel azonnal új szintre emelte a rettegést.
A történet középpontjában Nancy Thompson (Heather Langenkamp) áll, aki észreveszi, hogy barátai különös, ismétlődő rémálmoktól szenvednek. Az álmokban egy eltorzult arcú, kalapos férfi jelenik meg, aki pengékkel teli kesztyűvel gyilkol. Mikor a barátai sorra meghalnak, Nancy rájön, hogy a gyilkos nem más, mint Freddy Krueger (Robert Englund), egykori gyerekgyilkos, akit a város lakói évekkel korábban elégettek.
Freddy azonban nem halt meg végleg – bosszúját most a gyermekeik álmaiban tölti be. A Rémálom az Elm utcában egyik legnagyobb ereje az álom és valóság közötti határ elmosása. A néző soha nem tudja, mikor van ébren és mikor álmodik, ami állandó feszültséget és bizonytalanságot teremt. Wes Craven zsenialitása abban rejlik, hogy az álmot nem pusztán eszközként használja, hanem önálló világként, ahol a logika felborul, a félelem pedig határtalan.
A film néhány jelenete – például a falból előbújó Freddy, vagy Glen (Johnny Depp) halála, amikor szó szerint elnyeli az ágy – a mai napig a horrorfilmek legikonikusabb pillanatai közé tartozik. Robert Englund alakítása egyszerre hátborzongató és karizmatikus. Freddy Krueger nem egy néma gyilkológép, hanem személyiséggel bíró, sötét humorú démon, akinek minden mozdulata gonosz energiát sugároz. Ezzel a karakterrel Englund beírta magát a horror halhatatlanjai közé, és egy olyan figurát teremtett, akitől generációk féltek elaludni. Heather Langenkamp remekül hozza a bátor, de sebezhető főhősnőt, Johnny Depp pedig üde színfolt a fiatal szereplők között – még ha sorsa nem is tart sokáig.
A film technikai megvalósítása a korhoz képest kimagasló. A praktikus effektek – vér, falakból kibújó testek, álomszerű torzulások – mind-mind Craven vizuális kreativitását dicsérik. Charles Bernstein szintetizátoros zenéje különösen hatásos: egyszerre hipnotikus és baljós, tökéletesen kíséri az álomvilág nyugtalanító hangulatát.
A Rémálom az Elm utcában nemcsak a slasher műfajt frissítette fel, hanem intellektuálisabb irányt is adott neki. Az álom, mint támadási terep, szimbolikus értelmet nyer: a film a szülők és gyermekeik közötti generációs bűnökről is szól. Freddy Krueger nemcsak egy gyilkos szellem, hanem a múlt bűneinek megtestesülése, amely sosem hagyja nyugodni a közösséget. Bár a folytatások sokszor elvitték a sorozatot a paródia felé, az első rész megőrizte komor, nyomasztó erejét. Ez a film nemcsak megijeszt, hanem gondolkodásra is késztet – a tudattalanról, a bűnről és a félelem természetéről. Wes Craven alkotása több mint negyven év után is működik, mert az álomvilág borzalmai időtlenek. Amíg létezik az emberi félelem, amíg elalszunk és kiszolgáltatjuk magunkat az álmainknak, addig Freddy Krueger sosem hal meg igazán.
84 Rémálom az Elm utcában (1984)
Nancy Thomson (Heather Langenkamp) átlagos kamaszlány, életét azonban váratlanul hátborzongató események sora kavarja fel. Rémálmok kezdik gyötörni, minden éjszaka sikoltozva,... több»
Szereplők: Johnny Depp, Heather Langenkamp, Robert Englund, John Saxon, Ronee Blakley
