Röviden: a rendező, akinek előző filmjeit kedveltem (van amit nagyon), már elindult lefelé, ebbe az irányba, de ez... ( The Dreamers / Álmodozók (2003) jutott eszembe - az még egész elment de ez... ez?!
Paolo Sorrentino új filmje, a Parthenope elvileg a női lélek, a szépség és Nápoly mítoszának ódája. Valójában azonban csak egy szép, hosszúra nyújtott reklámfilm arról, hogy Paolo Sorrentino még mindig imádja saját stílusát. A Parthenope látszólag a női szépség misztériumát ünnepli, de valójában semmit sem tud róla — és minél tovább nézzük, annál világosabb, hogy a rendező sem.
A címszereplő (Celeste Dalla Porta) tökéletes, hibátlan, elérhetetlen — és rettenetesen unalmas. Mindenki vágyik rá, ő maga is vágyódik valamire, de soha semmire nem jut el. A film két és fél órán át nézi, ahogy nézik. Sorrentino kamerája körbejárja, csodálja, megvilágítja, de soha nem engedi megszólalni. Parthenope nem karakter, hanem tengerparti installáció: szép, mozdulatlan, és nagyjából annyi érzelmi mélysége van, mint egy Vogue-fotósorozatnak.
Ez a film valószínűleg a rendező öregkori önportréja is lehetne: egy férfi, aki a szépségben keresi a megváltást, de már csak a felszínt találja. Sorrentino ugyanazokat a motívumokat ismétli, mint mindig — papok, tenger, zene, melankólia, félmeztelen testek, napsütötte romlás —, csak most mindez már nem mágikus, hanem modoros. Ami korábban életigenlő irónia volt (A nagy szépség), most üres póz. A film úgy viselkedik, mintha valami mélyet mondana az életről, miközben valójában csak bámulja a naplementét, és közben elhiszi, hogy ez filozófia.
A „női szépség” ábrázolása különösen zavarba ejtő. Sorrentino azt hiszi, hogy ha lassítva filmezi a főhősnő haját a szélben, attól az már misztikus. Pedig nem: csak lassított haj. A férfitekintet uralkodik minden képen — Parthenope-nak nincs múltja, nincs belső hangja, csak arca. A film eljátssza a női titok tiszteletét, de valójában újra és újra birtokolni próbálja. Minden jelenet arról szól, hogyan nézik őt a férfiak; semmi arról, mit érez ő, amikor nézik. Az eredmény: egy gyönyörű, de dermedt báb, akit Sorrentino a vásznon keresztül istenít, miközben teljesen kiüresít.
És közben Nápoly is csak díszlet marad. A város, amely korábban lüktetett, most steril képeslap. Daria D’Antonio operatőri munkája hiába gyönyörű, ha nincs mögötte élet. A film hideg, mint egy márványszobor: gyönyörű, de halott. A mitológiai utalások, a filozófiai szövegek, a vizuális költészet – mind ugyanazt a hiányt próbálják eltakarni: hogy itt már nincs semmi, csak a forma.
A Parthenope valójában arról szól, hogy Sorrentino már nem tud mit kezdeni a szépséggel, csak újra meg újra lefényképezi. Mintha nem hinné el, hogy a szépség önmagában nem elég. És valóban: két óra után a néző is érzi, hogy ez a film nem hódolat a nőnek, hanem egy férfi monológja arról, hogy mennyire szereti nézni őt. A Parthenope így lesz a legszomorúbb Sorrentino-film – nem azért, mert melankolikus, hanem mert üres.
#feketetelefon2
67 Parthenopé - Nápoly szépe (2024)
Parthenope élete az 1950-es évekbeli születésétől napjainkig. Egy női eposz hősiesség nélkül, de tele szenvedéllyel a szabadságért, Nápolyért és a szerelemért. A nyarak... több»
Szereplők: Gary Oldman, Stefania Sandrelli, Celeste Dalla Porta, Luisa Ranieri, Silvio Orlando
