A film a közelmúlt informatikai fejlődését kerékbe töri, de ez messze nem probléma, legalábbis biztosan nem ez a legnagyobb gond vele. Ha van egyáltalán gond.
Többedik generációs ázsiai fiatalok élnek bele a vakvilágba a kaliforniai Bay Area-ban, valahol a Stanford Egyetem közelében. A film valahol egy fiú-anya-nővér háromszögben zajlik, és végigkövethetjük a kiscsákó ifjúkori helykereső lángolásait. Számomra ez nem volt inspiráló.
A kortörténet egy katyvasz, mert a számítógépek kijelzője egyszerre 1990-es évekbeli, pixelgrafikás és True Type betűtípusos, a monitorfelbontás a 2020-as évekből való, és közben azt a Facebookot használják, ami akkor még csak ötlet volt vagy max. pilot, és inkább myspace-en lógott az a 300 early adaptor.
A fordítás hiányos, a nyelv 30%-ban mandarin kínai, amit lassan illene megtanulnom, de képtelen vagyok rá. A sorsokkal nem tudtam mélyen azonosulni, mentségükre legyen, hogy nagy baj se volt a karakterekkel.
Tanácstalan vagyok az értékelésem összesítését illetően, mert volt az egésznek egy egyedi hangvétele, egyfajta sajátságos ritmusa és még úgy általában a felszínhez közelebb is számtalan jó dolog. Ha mérleget kell vonnom, akkor ez inkább jó volt, mint közepes, az biztos, hogy gyenge vagy rossz nem volt. A világmegváltás elmaradt, de élveztem, annak ellenére, hogy nem egy komoly durranás.
Off: nem tudom összeszámolni, hányszor hajtottam el a Stanford közelében az elmúlt évtizedekben, ami Pest megyei agglomerációs lakosként nem alap, de így volt. És basszus, pár éve kapcsoltam, hogy 3 perces kitérő lett volna akárhányszor, hogy megnézzem. Na, majd legközelebb, ami épp nem is tudom, hogy lesz-e.
67 Dìdi (弟弟) (2024)
Ez az érzékeny és vicces film a 13 éves, kaliforniai Chris Wangot követi nyomon 2008 nyarán, aki egy tajvani diaszpórában nő fel. YouTube-videókat készít, emojikkal flörtöl,... több»
