Ebben a filmben megtalálni azt, amit több véleményemnél is hiánynak róttam fel: van benne élet. Jackie Chan életművében akadnak filmek, amiket a sztori miatt nézünk, és akadnak, amiket a mozgás, az energia, a kreatív pusztítás miatt. A Fei Lung Mang Jeung (vagy ahogy nálunk futott: Bunyóban az igazság) határozottan az utóbbi kategória. A történet sablonos, helyenként kifejezetten széteső — de ez most kivételesen nem baj. Mert ez a film nem mesélni akar, hanem mozogni. Ahogyan Buster Keaton vagy Charlie Chaplin.
A ’80-as évek közepén Jackie Chan, Sammo Hung és Yuen Biao együtt valami egészen egyedit csináltak: burleszket verekedésbe oltva. A Bunyóban az igazság ennek az iskolának a legtisztább példája. A poénok és a pofonok ritmusa pontosabb, mint amilyen a MÁV valaha is volt.
A film szerkezete valóban gyengébb, mint mondjuk a Részeges karatemesteré vagy a Városi vadászé, de egyvalamiben verhetetlen: az utolsó harcban. Benny „The Jet” Urquidez és Jackie Chan összecsapása nem egyszerűen egy filmes bunyó — ez filmtörténeti pillanat. A koreográfia dinamikája, a fizikai színészi játék, az időzítés… ez a mozdulatok szimfóniája. Ahogy Michael Jai White mondta: „ennek a filmnek köszönhetjük minden idők legjobb filmes verekedését.” És nehéz vitatkozni vele. Jackie itt nemcsak harcos, hanem pantomimes, kaszkadőr és komikus egy személyben. Sammo Hung pedig, mint rendező, emeli az egész burleszk műfajt – a kínai slapstick itt tényleg művészetté válik.
A film nem tökéletes, de él. Mozgásban, energiában, ritmusban és játékosságban. A Bunyóban az igazság pont az, amit a címe ígér: az igazság a mozdulatban van.
