A Disney 1996-os 101 kiskutya-feldolgozása olyan film, amely egyszerre épít a klasszikus eredetire és a ’90-es évek élőszereplős családi mozivarázsára. A történetet mindenki ismeri, a kérdés tehát az, hogy mitől működik ez az adaptáció ma is, és miért vált sokak számára nosztalgikus kedvenccé.
A válasz első pillantásra egyszerű: Glenn Close. De ennél jóval több réteg is megbújik benne, ami miatt ez a film több mint egy átdolgozott mese – egyfajta szórakoztató látványmese, amelyben a kutyák és az emberi gyarlóság kéz a kézben járnak. A film legnagyobb erőssége Szörnyella, akit Glenn Close olyan energiával, olyan teátrális őrülettel és olyan karizmatikus jelenléttel formál meg, hogy gyakorlatilag minden jelenetben ellopja a show-t. Nem egyszerűen gonosz; inkább egy színpadi figura, aki mintha egy modern Disney-opera főszereplője lenne. Ruhái, gesztusai, mimikája túlzó, de pont annyira túlzó, hogy nem válik nevetségessé, inkább ikonikus lesz. Szörnyella megjelenésekor a film ritmusa mindig felgyorsul, a képek élettel telnek meg, és a humor is sokkal hangsúlyosabbá válik. Az ő személyisége nem csupán ellensúlyozza a történet báját, hanem megteremti azt a különleges világot, ahol a valóság és a mese furcsa, de működő egyveleget alkot.
A cselekmény nagyjából az animációs film útvonalát követi, de élőszereplős formában sok minden másként hat. A kutyák valódi jelenléte a film egyik legnagyobb varázsa. A mai CGI-vezérelt világban már ritkán látunk ennyi élő állatot ilyen összehangolt módon szerepelni. Pongo és Perdita nem beszélnek, mint a rajzfilmben, így a történet sokkal inkább az arckifejezésekre, a gesztusokra és a képi humorra épít. Ez a megoldás felnőttek számára talán visszafogottabbnak tűnik, de gyermeknézőként éppen ez az egyszerűség, a kiszámítható, mégis szerethető jelenetek adják a film erejét. A kiskutyák káosza, a ház felborulása, a játékos menekülések és a folyamatos mozgás mind azt a bájt idézik, amit egy élő kutyacsapat képes megteremteni.
A két szerencsétlen bűnöző, akik Szörnyella parancsára próbálják megszerezni a dalmatákat, tipikus burleszkfigurák. Hugh Laurie és Mark Williams alakítása a brit komikum legjóindulatúbb hagyományait idézi, ügyetlenségük és esés-próbálkozás-sorozatuk a film könnyed, bohózati oldalát erősíti. Ezek a jelenetek gyakran kifejezetten rajzfilmszerűek, és bár néha talán túlhúzottak, mégis illenek a film ritmusához, hiszen az egész történet atmoszférája kicsit a valóság fölött lebeg.
A látványvilág meglepően erős. London meseszerű arcát kapjuk: a színek élénkebbek, a díszletek tisztábbak, a hangulat néhol karácsonyi képeslapokat idéz. A film vizuális világa nem realista, hanem stilizált – pont annyira, hogy elhelyezze a nézőt egy meséből született, de mégis élő környezetben. Ehhez társul a zenei aláfestés, amely hol könnyeden csilingel, hol pedig Szörnyella grandiózus témájával telítődik, ezzel erősítve a karakter erejét.
A 101 kiskutya nem próbál többet nyújtani, mint amire hivatott: egy családi mozit, amelyben a kiskutyák cukisága, a kétbalkezes gonosztevők bohózata és Szörnyella féktelen energiája egységes egésszé áll össze. Nem mélyül el nagy erkölcsi kérdésekben, nem keresi a drámai magyarázatokat – mindent az egyszerű, közvetlen élménynek rendel alá. És éppen emiatt működik. Ez a film nem akar más lenni, mint amit ígér: egy színes, kedves történet a jóságról, a kiskutyák ártatlan világáról és arról, hogyan győzhet le egy hősies család egy fennhéjázó, pompakedvelő, őrült divatdiktátort. Ha valaki egy könnyed, szerethető, hangulatában tipikusan ’90-es évekbeli családi mozira vágyik, amelyben a kiskutyáké a főszerep, de mégis Glenn Close viszi a hátán az egészet, a 1996-os 101 kiskutya ma is remek választás. Ebben a filmben minden pötty a helyén van.
79 101 kiskutya (1996)
családi | kaland | krimi | vígjáték
Nagy a felfordulás Pongó és Perdy házatáján, ugyanis valaki elrabolta az újszülött kiskutyákat a családi fészekből. Több dalmata tűnik el a város más részeiről is. Csakis... több»
Szereplők: Hugh Laurie, Glenn Close, Jeff Daniels, Hugh Fraser, Joan Plowright
