Kissé mellbe vágott a kérdés, amikor a film után elhagytuk a termet: tetszett a film? Csak annyit tudtam mondani: annyira nem jó, de ez egy fontos film. Azóta azonban szinte folyamatosan dolgozik bennem az élmény, mindenhol párhuzamokba botlok, mint egy mániákus, és lassan feldereng egy jobb válasz lehetősége. Ha az alapján mérjük a jót, hogy kiszakít-e a hétköznapok világából, akkor a válaszom igen, de az Itt érzem magam otthon ezt nem felfelé, hanem lefelé teszi, elidegenült világunk szuterénjében szippanthatunk magunkba friss levegőt. Szóval jó a film, valahogy úgy jó, ahogy beoltatni jó magunkat, ebben az esetben mondjuk az önnön értelmetlenségem vírus ellenszerével.
A sztori egyszerűen indul, a magyar filmekből, de talán leginkább a Kontrollból is ismert naturalista filteren átszűrt atmoszférában. Ritát (Lovas Rozi), a fájdalmasan középszerű életet élő bolti eladónőt elrabolják. Itt még, ha gyanakvóan is, az ismert mainstream-szorongással dörzsölgetheti a néző a tenyerét – na, jó van, ez jó lesz, befogadói pályára álltunk. A lány egy szobában ébred fel, ahol még csak azt sem közlik vele, hogy fogoly, sőt, mint kiderül, hazaérkezett. Egy család elcsatangolt tagját kell ezentúl alakítania, hogy a családfő újra elégedett lehessen.
Aki a karakterek közeliben felvett kibontakozása során nem tud a fősodorban megszokott hintából kiugrani, annak itt kezd el kínzóvá válni az egész, volt is, aki ennél a pontnál hagyta el a termet. A nézőpontot nagyon gondosan szabták rá a célközönségre, a 21.századra kollektivitásában és individualitásában is megtorpant modern társadalomra. Aki ebből még nem ébredt fel, annak az egész film csak egy felkavaró, undort keltő, tipikus „semmit érő magyar film” lesz. Innen is értékelem az alkotói bátorságot.
Tulajdonképpen tehát főhősünk központi kérdése ennyi: fel tudod-e adni azt, aki vagy, azért a valakiért, akivé mások szemében válhatsz? Rita, aki ekkor már Szilvi, nehezen találja meg a helyes választ, azonban új családjának módszerei kezdik megtörni az amúgy is ingatag identitását. Amíg Szilvi egy bántalmazó család és az orwelli társadalom egybenyitott szobáinak küszöbe felett ugrál, addig a nézőben komótosan megfogalmazódik az előbbi kérdés aktualizáltabb változata: lehetünk-e egyáltalán valakik a modern világban? A történet előrehaladtával egyre inkább fojtogat az alkotói szándék, önmagunk megkérdőjelezése a környezetünk függvényében. Azt hiszem, Szilvi mindent megpróbál: kitörni, elfutni, segítséget kérni, ahogy mi is tesszük ezt civilizált eszközök segítségével, de végül többnyire mégis megrekedünk a maslow-i meredek alaptáborában. Lesz-e megoldás?
Természetesen egy végletekig elidegenedett világban szükség van a kizsákmányoló hatalom karizmatikus figuráira, és ennek megfelelően meg is vannak a fizikai és gazdasági fölényt képviselő családtagok. A rendszer azonban megmutatja a gyengeségeit, a homokszem az emberi psziché „alkalmatlansága” által kerül be a gépezetbe. Marci (Molnár Áron) hibája apró hiba, de ahhoz elég, hogy meglássuk az embert az embertelenségben, és lehetőséget ad arra, hogy megértsük, a hatalom mérlegét egy mozzanat is átbillentheti, és hogy azt soha nemcsak egy ember tartja fent, hanem a többség tehetetlensége, az elszigeteltség és a belénk nevelt szégyen. Vagyis a cselekmény fordulópontja egyben a társadalmi szerepekről alkotott képünk felforgatópontjává válik.
A történet keserű vége, mivel a főhősnőnek megvolt a lehetősége a végig melegen dédelgetett szökésre, számomra csak egy dolgot üzenhet: jobb egy súlyosan bántalmazó és aszimmetrikus családban uralkodni, mint a jelenkor társadalmában keresni a helyünket. Megoldásnak kiábrándító, de lezárásnak – bizony, hogy – nyitott.
78 Itt érzem magam otthon (2026)
Egy fiatal nőt, Ritát egy ismeretlen család elrabolja az utcán. A gyanús Árpád család lakásában tér magához, és makacsul azt állítják, hogy ő valójában Szilvi, a rég... több»
