Marty Mauser története egy aszkéta, egy különc útja is lehetne, de a film sajnos megmaradt egy külsőséges sportdrámának, ahol a pingpongütő fontosabb, mint az ember, aki fogja.
A legnagyobb bűn, amit a rendezés elkövet, a hézagmentesség. A valódi művészetben a szünet, a megállás és a "semmi" lenne a legértékesebb, de a mai "droid-közönség" unatkozna, ha hagynának időt gondolkodni. Ezért a készítők folyamatosan ingereket tolnak az arcunkba, mintha ők maguk is féltek volna egyetlen pillanatnyi csendtől is. A 149 perces játékidő egy levegővételnyi szünetet sem hagyó időkapszula, ami arra szolgál, hogy a nézőnek egyetlen másodpercre se kelljen szembenéznie a saját belső ürességével. Safdie rendezése pontosan azt a "menetrend-ember" működést hozza, amiről a védikus írások is beszélnek: a folyamatos nyugtalanság és a kapkodás (Radzsas) állapotát.
Néhány konkrét pont, ami hiteltelenné teszi az élményt:
A főszereplő játéka: Timothée Chalamet sokszor látványosan túljátssza a szerepét. A karaktere nem egy megszállott zseni belső erejét sugározza, hanem inkább idétlennek hat.
Kínos párbeszédek: az idős színésznővel (Gwyneth Paltrow) közös jelenetek kifejezetten cikik. Olyan hatást keltenek, mintha egy óvodás próbálna udvarolni a tanító nénijének - teljesen hiteltelen és nevetséges dinamika egy komoly drámához képest.
A mélység hiánya: mivel a készítők a rendszer rabjai, képtelenek voltak bemutatni a valódi megszállottság belső csendjét. Ehelyett maradt a zagyvaság, a felesleges mellékszálak és a stílusbeli túlzások. A főhős küzdelme így csak egy újabb színházi szerep marad az anyagi világ színházában.
Aki átlát a szitán, az érzi, hogy ez nem felfrissíti a tudatot, hanem eltelíti szeméttel. A film csak egy tükör a mai világunkról: túlzsúfolt, zajos és képtelen a jelenben létezni. Aki valódi mélységet keres, az ne itt kutasson. A külföldi kritika is kezdi kapizsgálni a lényeget: sokan már csak 'stilizált semmiként' vagy 'üres kalóriaként' hivatkoznak az alkotásra. Ez a film a vizuális túlingerlés iskolapéldája, ahol a forma nem kiszolgálja, hanem elrejti a tartalom hiányát.
Amiért a film elbukik, mint emberi portré:
A "mindenáron trendi" kényszer: a rendezés görcsösen akar valamilyen 'vibe'-ot sugározni, de pont emiatt válik lélektelenné. A külföldi szaklapok is megjegyzik: a Safdie-féle feszültségkeltés itt már nem a történetből fakad, hanem egy mesterségesen generált, idegesítő zaj, ami csak lefárasztja az idegrendszert, de nem ad semmit a léleknek.
Chalamet és a "zseni-mítosz": a színészi játék itt nem más, mint modorosság. Az idétlen beszólások és a nevetséges udvarlási kísérletek (az a bizonyos óvodás-tanító néni dinamika) nem egy különc zsenit mutatnak be, hanem egy gyerekes figurát, akit a film próbál mélynek eladni. Ez nem jellemábrázolás, hanem pózolás.
A néző mint fogyasztó: a film úgy kezeli a közönségét, mint a tömőlibákat: torkunkon nyomják le a 149 perces, zagyva adatfolyamot, nehogy eszünkbe jusson megkérdezni: valójában miről is szól ez?
A végeredmény egy fárasztó, zűrzavaros szellemi sivatag. A 'Marty Supreme' nem a sportról vagy egy emberről szól, hanem a modern világ kétségbeesett kapálózásáról, hogy valahogy kitöltse a saját belső ürességét. Egy levegővételnyi szünet sincs benne, mert a készítők tudják: ha a zaj elhallgatna, kiderülne, hogy a király meztelen. Aki nem akarja 149 percen át a rendszer zakatolását hallgatni, az messziről kerülje el.
64 Marty Supreme (2025)
dráma | életrajzi | sportfilm | vígjáték
A szélhámosból lett pingpongbajnok Marty Reisman útja a manhattani fogadásoktól a 22 bajnoki cím megnyeréséig. Marty rekordot állított be azzal, hogy 67 évesen ő lett a... több»
Szereplők: Gwyneth Paltrow, Timothée Chalamet, Robert Pattinson, Fran Drescher, Sandra Bernhard
