Ritkán mondok ilyet magyar filmre, de az 'Itt érzem magam otthon' végre elérte, hogy ne a hibáit keressem, hanem hagyjam, hogy hasson rám.
Évek óta kerülöm a magyar filmeket. Ám ha néha elindítok egyet, akkor a 10. percig bírom. A magyar filmek esetén úgy en bloc 20-30 éve ugyanaz az élmény fogad: gyenge forgatókönyvek, életszerűtlen párbeszédek, hamisan csengő mondatok, színházias játék, önmagukat alakító színészek, ötlettelen rendezés, és ha mindez nem lenne elég, akkor ott a hangmérnöki munka, ami egyszerűen kizökkent abból, amit elvileg át kellene élnem. Ezért is ültem le fenntartással az 'Itt érzem magam otthon' elé. Aztán nagyjából tíz perc után azon kaptam magam, hogy már nem elemzek. Nézem. Ez önmagában óriási. Végre nem a színészeket láttam, hanem a karaktereket. Hittem nekik. Hittem a tekinteteknek, a csendeknek, a feszültségeknek. Nem azt éreztem, hogy valaki eljátssza a szerepet, hanem hogy valóban ott él abban a közegben. Magyar filmnél ez az élmény eltűnt, ezért is volt furcsa, hogy nézem a filmet.
Az operatőri munka is pontosan tudta, mikor kell közel menni, mikor kell levegőt hagyni. Egy percig sem volt öncélú a kamera használata, végig a történetet szolgálta. Ugyanez igaz a zenére is. Nem telepedett rá a filmre, hanem szinte észrevétlenül erősítette a kamaradrámai pszichothriller-hangulatot.
Jómagam talán még bátrabban nyúltam volna a témához, még mélyebbre mentem volna, még több kényelmetlenséget okoztam volna a nézőnek. De ez már inkább személyes ízlés kérdése, mint valódi hiányosság. A film így is pontosan tudja, mit akar mondani. És itt érkezünk el ahhoz, ami miatt szerintem ez a film sokkal többről szól, mint egy beteg család történetéről. Nekem ez a film egyértelműen a Fidesz elmúlt tizenhat évének allegóriája. A hatalom működésének lelki mechanizmusát mutatja meg négy fal között. Egy családon keresztül beszél arról, hogyan lehet valakit úgy irányítani, hogy közben már maga is megmagyarázza a saját kiszolgáltatottságát. Hogyan válik természetessé az elnyomás. Hogyan lesz a félelemből lojalitás, a lojalitásból önfeladás. Én ezt - ahogy a szakirodalom is - társadalmi Stockholm-szindrómának hívom. És ettől válik számomra igazán izgalmassá az 'Itt érzem magam otthon'. Mert nem akarja szájba rágni az üzenetét. Nem plakátokat mutogat. Nem politikai jelszavakat ismétel. Hanem hagyja, hogy a néző rakja össze a képet. Aki akarja, egy családi drámát lát. Aki akarja, egy pszichológiai thrillert. Én egy ország lelkiállapotát láttam benne.
Az elmúlt időszak kritikáiban is sokan kiemelték, hogy a film legnagyobb ereje a hitelessége és a visszafogottsága. Nem akar többnek látszani annál, ami, és éppen ettől működik. Nem harsány, hanem nyomasztó. Nem kiabál, hanem lassan szorítja össze a torkodat. Ezért is érzem úgy, hogy ez a film üde színfolt a magyar filmgyártásban. Nem állítom, hogy tökéletes, de végre eredeti. Végre hiteles. Végre olyan alkotás, amelyben nem azt érzem, hogy mindenáron bizonyítani akarják, milyen fontos filmet készítettek. Egyszerűen csak elmesélnek egy történetet, és közben hagyják, hogy a néző gondolkodjon.
Ha az elmúlt húsz-harminc év magyar terméséből kellene kiemelnem néhány igazán emlékezetes alkotást, ez nálam biztosan ott lenne közöttük. Nem azért, mert hibátlan, hanem mert őszinte. Mert van saját hangja. Mert nem akar megfelelni senkinek. Nem azt mondom, hogy van remény a magyar filmgyártást illetően, de legalább született valami értékes. Legyen ez a jó példa.
74 Itt érzem magam otthon (2026)
Egy fiatal nőt, Ritát egy ismeretlen család elrabolja az utcán. A gyanús Árpád család lakásában tér magához, és makacsul azt állítják, hogy ő valójában Szilvi, a rég... több»
Szereplők: Lovas Rozi, Gryllus Dorka, Molnár Áron, Zsurzs Kati, Szervét Tibor
