Gyerekkoromban nem nagyon néztem rajzfilmeket, animációkat. Ha olykor mégis, akkor a szuperhősös világ valahogy kifejezetten távol állt tőlem. Nem érdekelt a köpeny, a szuperképesség, a világmegmentés, meg úgy általában az egész földtől elrugaszkodott hősködés. Aztán felnőttem, és valamikor harminc után történt velem valami, ugyanis egyszerűen rákattantam erre az egészre. Talán azért, mert időközben megtanultam elengedni, hogy nem akarom minden filmnél azt keresni, hogy ez mennyire életszerű. Néha egyszerűen jólesik teljesen elszakadni a valóságtól, és beleülni egy olyan világba, ahol kardokkal, szörnyekkel, varázslattal meg mindenféle elképesztő baromsággal mentik meg a világot.
Na, de ha valami mindig is kellemetlen volt számomra ebből az univerzumból, az a He-Man. Nem tudom megmagyarázni miért, valahogy sosem bírtam. Éppen ezért ennek a filmnek sem adtam túl nagy esélyt. Aztán rohadtul nem bántam meg, mert a ’Masters of the Universe’ pontosan érti, hogy micsoda hülyeségben vesz részt, és nem akar úgy tenni, mintha nem lenne az. Ez pedig kurv@ jót tesz neki.
A látvány persze önmagában is viszi a hátán a filmet. Eternia, a karakterek, a fura figurák, a fegyverek, az egész univerzum úgy van felpakolva a vászonra, hogy néha csak ültem és néztem, hogy jó, hát akkor menjünk, csináljuk ezt. De ami igazán sokat dobott rajta, az a humor. És nem csak az a szépen megírt, családbarát poénkodás, hanem az a fajta kretén humor is, amit én kifejezetten szeretek. Mert hát nézzük már meg ezt az egészet!
He-Man. Skeletor. Fisto. Ram-Man. Mekaneck… Eleve mik ezek a nevek?! A film szerencsére nem próbálja meg komoly arccal eladni nekünk, hogy itt most egy súlyos mitológiai eposzt látunk, hanem fogja ezt az egész, ötvenéves, kardozós-szörnyes-izomemberes őrületet, és néha finoman, néha pedig egészen pofátlanul kiröhögi saját magát. És milyen jól teszi!
A gonosz karaktereket a legtöbb hasonló film halálosan komolyan veszi. Kötelező a sötét háttértörténet, a mély tekintet, a világvége, a rettenetes fenyegetés, meg az a bizonyos „én vagyok a végső gonosz” fej. Itt meg mintha azt mondták volna, hogy leszarjuk, legyen hülye. És működik! Jared Leto Skeletora pont azért szórakoztató, mert nem próbál mindenáron félelmetes lenni. Van benne valami beteg, ripacskodó, rajzfilmszerű energia, amitől végre nem azt érzem, hogy egy újabb kötelező filmes főgonoszt kaptunk, hanem tényleg egy olyan karaktert, aki ebből az egész őrült világból érkezett. És ez az önirónia végig jól áll a filmnek. Persze a klisék itt is megvannak. A kiválasztott hős, a nagy küldetés, a világ megmentése, a gonosz hatalom, a végső összecsapás… minden, amit már ezerszer láttunk. Csakhogy ez a film nem próbál úgy tenni, mintha ezek valami vadonatúj dolgok lennének. Rájuk játszik. Nekem pedig ez bőven elég volt, mert van egy pont, amikor az embernek egyszerűen el kell engednie azt, hogy egy film „értelmes” legyen. Nem kell minden mögé társadalmi üzenet, háromrétegű karakterdráma és filozófiai megfejtés. Néha jó nézni, ahogy egy rakás elképesztően kinéző figura karddal és varázserővel szétveri egymást, közben pedig olyan poénokat kapunk, amelyeken hangosan felröhögök. Én ezt most bitang mód élveztem.
A ’Masters of the Universe’ nem akar többnek látszani annál, ami. Egy látványos, hangos, vicces, néha egészen kretén, teljesen elborult fantasy-kaland. És én most pont erre vágytam.
He-Man, azt hiszem, végre megbékéltem veled.
74 Az univerzum védelmezői (2026)
akció | animáció | családi | dráma | fantasy | kaland | sci-fi
15 év távollét után Adam herceg visszatér Eterniába a Hatalom Kardjával, ahol szembesül otthona romjaival, amelyeket Skeletor gonosz uralma hozott. Hogy megmentse családját és... több»
Szereplők: Jared Leto, Dolph Lundgren, Idris Elba, Kristen Wiig, Morena Baccarin
