Golf, kreténség és Will Ferrell

2026.08.14 10:20 A Madár Olvasottság: <100x

0

Úgy tűnik, mostanában tényleg divat lett sportból sorozatot csinálni, és ezen belül is egyre több a golf. Nemrég az Apple Tv-s Stick kapcsán írtam arról, mennyire jól működik ez a közeg sorozatformátumban, most pedig a Netflixen a The Hawk, Will Ferrell főszereplésével.

Mielőtt bárki elkezdené összehasonlítani a kettőt, szerintem teljesen felesleges. Annyira más világ a kettő, hogy maximum annyi a közös bennük, hogy van bennük golf, meg egy-egy lecsúszott vagy újrakezdésre készülő főhős. A Stick sokkal inkább karakterközpontú, érzelmesebb történet, a The Hawk pedig… hát, basszus, ez egy Will Ferrell-sorozat, és ennek megfelelően nagyjából úgy is viselkedik. A legjobb értelemben vett kretén.

Lonnie „The Hawk” Hawkins egy egykori golfzseni, akinek a karrierje már régen lejtmenetbe került, de ő valahogy még mindig úgy él, mintha csak egy rossz nap választaná el attól, hogy újra a világ tetején legyen. A Career Grand Slam hiányzik neki, a PGA Tour hiányzik neki, a régi dicsőség hiányzik neki, és természetesen az egész világ hibás azért, hogy még mindig nem ott tart, ahol szerinte tartania kellene, miközben már nagyjából mindenki más továbblépett, Lonnie viszont nem, és ez az egyik legjobb dolog benne. Ő tényleg nem különösebben érdekelt abban, hogy mit gondolnak róla, ő nem akar megfelelni, nem akar elegánsan viselkedni, nem akarja a golfot úgy körüludvarolni, ahogy azt egy ilyen sporttól elvárnánk. Bemegy, játszik, ordít, hülyét csinál magából, néha pedig olyan dolgokat csinál, amik után az ember csak néz, hogy „ezt most tényleg megcsinálta?”

Persze, a golf továbbra is az a sport, ahol egy csomó ember úgy néz ki, mintha egy jó nevű country clubból érkezett volna egyenesen a pályára, és képes húsz percig beszélni arról, hogy milyen szögben állt a hetes vas. De a The Hawk nagyon jól megmutatja ennek az egésznek egy másik oldalát is, azt, amikor valaki egyszerűen csak élvezi, amikor nem érdekli a dress code, a viselkedési szabályzat, a társadalmi státusz, meg az, hogy illik-e egy golfpályán úgy viselkedni, mint egy elszabadult idióta. Lonnie-t kurv@ra nem érdekli, ő golfozni akar.

Will Ferrell tökéletes ehhez. Nem is próbál mást csinálni, mint amit nagyon jól tud, hogy egy hatalmasra nőtt gyereket játszik, akinek van némi tehetsége, rengeteg önbizalma, még több hülyesége, és valahol mélyen azért egy szíve is. A karakter ismerős lehet. Sőt, nagyon is ismerős. Nem véletlenül jut eszünkbe közben Ricky Bobby, Chazz Michael Michaels vagy akár Ferrell számos más sportkomédiás figurája. Én ezt most nem feltétlenül bánom.

A sorozat egyik legjobb része számomra éppen az, ahogy Lonnie és a fia, Lance története összekapcsolódik. Mert itt már nem pusztán arról van szó, hogy egy öregedő sportoló megpróbálja visszahozni a karrierjét. Ott van mellette a fia, aki már ott tart, ahol az apja szeretne tartani. És ebből persze kialakul a családi rivalizálás, de közben sokkal több is annál, hiszen mindketten zűrösek, mindketten tele vannak saját problémákkal, mindketten próbálnak valamit bizonyítani. Maguknak, egymásnak, a világnak, vagy éppen annak a múltbeli verziójuknak, akik szerintük lehettek volna. A golf ehhez tökéletes háttér. A pálya tulajdonképpen csak egy színpad, ahol mindenki eljátssza, hogy pontosan tudja, mit csinál, miközben valójában mindenki próbálja valahogy túlélni a saját életét.

És akkor ott van Sam, Lonnie caddy-je, akit Fortune Feimster játszik. Na, ő különösen jó választás mellé. A párosukban van valami kellemesen idióta dinamika. Lonnie hozza a teljes káoszt, Sam pedig próbálja valahogy követni, hogy mi a franc történik. A kritikusok közül többen is őket emelték ki a sorozat egyik érzelmi középpontjaként, és szerintem ebben abszolút van valami. Azért nem érdemes túl komolyan venni az egészet.

A The Hawk egy hangos, hülye, néha infantilis, néha meglepően szerethető sorozat egy fickóról, aki egyszerűen nem hajlandó elfogadni, hogy lejárt az ideje. És igen, néha túltolja.