Vontatott, mégis elvarázsoló

2026.09.12 12:42 Aaron Olvasottság: <100x

0

Denis Villeneuve a lassú és vontatott filmek császára. Van, aki ezt a javára írja, és van, akit idegesít a filmjeiből sugárzó csigatempó és a sok elnyújtott jelenet. A Dűne olyan stílusú franchise, mely elbírja a vontatottságot, mert úgy tűnhet, mintha a filmes atmoszféra része lenne (ez Villeneuve mázlija). Amikor például egy csapat ember kerek 5 percig menetel az Arrakis homokjában, miközben üvölt a fülünkbe a kántáló, misztikus zene, és mi végigkövetjük 5 percen keresztül a lépkedéseiket, azt lehet a hangulatfokozás netovábbjának tekinteni, de vontatottságnak is. Engem speciál idegesített ez a rendezési forma, de Herbert történeteinek fantáziadús világa mégis elvarázsolt.

Ambivalens érzés volt tehát számomra a Dűne mindkét része: az első beavatott a futurisztikus környezetbe, a második kiteljesítette végre az izgalmakat. Ám egyiket sem voltam képes újranézni, és rájöttem, miért: a mozi nyújtotta lenyűgöző grandiózusság nélkül az unalmas rendezés erősebben zavar, és egyszerűen nem vagyok képes türelmesen kivárni az egyes jeleneteket otthon a TV-m előtt. Mert ki bírja ki, hogy ne vegye elő a telefonját, ha a képernyőn már hatodik perce néz egy sivatagos tájat? Nos, ez a Dűne legnagyobb problémája az én szememben.

Sajnos a harmadik részt is Villeneuve készíti, így megint nézhetjük majd az elnyújtott nagytotálokat orrba-szájba, pedig egy életrevalóbb rendezővel kaphatnánk végre egy izgalmasabb, pörgősebb és szórakoztatóbb végkifejletet is.

Ami az alakításokat illeti: a kis vézna Timothée Chalamet átszellemült nézése dacára sem túl hiteles rettenthetetlen nagy harcosként, viszont a többiek: Josh Brolin, Javier Bardem, Austin Butler, Zendaya és Rebecca Ferguson tényleg nagyon jók. Mindent egybevetve sincs szívem 4 csillagnál (80%) kevesebbet adni rá, noha inkább három és felet ér.